A két lábon járásról egyetlen ködös emléke van Verának, ahogy a sátai gyermekotthon homokozójában futkos körbe-körbe. Négyévesen daganatot fedeztek föl a sípcsontján, térdből amputálták a lábát. Egy évig mankóval evickélt az intézetben, a többiek gólyalábúnak csúfolták, egészen addig, amíg össze nem barátkozott Szegő Piroskával, aki mindenkitől megvédte. Ötévesen átnyújtották neki első művégtagját, amit azonnal elhajított, és azt üvöltötte: Ez nem az én lábam! A sajátomat akarom!

Mire anyja, az időközben megasszonyosodott Juhász Judit először jött látogatóba, a kislány lenyugodott. Tetszett neki a hosszú, fekete hajú nő, pláne, hogy enni is hozott. Juhász Judit agyoncsókolta a lányát, majd tíz évre eltűnt.

Verát a hetvenes évek végén Sajóörösre költöztették. Innen a legszebb emléke egy karácsony, amikor megkapta az áhított orvosi táskát. – Sebész akartam lenni, hogy mindenkit meggyógyítsak – mosolyog. És amikor az első kóteres évek legrosszabbjáról kérdezem, rögtön az éhezést mondja. – Ekkora kenyér járt uzsonnára – rajzol kört tenyere közepére.
– Nyáron olyan vékony dinnyeszeletet kaptunk, hogy átláttunk rajta, és addig rágtuk, míg lukas nem lett a héja. Az éhség jobban kínzott, mint a térdepelés, a pajeszfölhúzás meg a körmös. Sőt a körmös időnként direkt jól jött. Négytől hatig télen is kint kellett maradnunk az udvaron, ha esett, ha fújt. Ezért úgy rosszalkodtunk, hogy az intézetajtón belül melegedő nevelő észrevegye. A körmöstől olyan forró lett az ujjaink vége, hogy folytathattuk a hógolyózást.

Ezek voltak a szép évek, a kemény korszak a hetedik osztállyal és Alsózsolcával jött. A koedukált intézetben rangot kivívni sok veréssel járt, és agyafúrtság is kellett hozzá. Veronika húszforintos zsebpénzéből egy doboz Sopianaét vett, amit hónap végén szálanként adott el zsömléért és tejfölért.

Állami gondozott ne akarjon orvos lenni, mondták pályaválasztás előtt a csillogó szemű kamasznak, amibe ő épp úgy belenyugodott, mint a többi intézetis törvénybe. Például abba, hogy a falusiak az intézet körül csellengő állami gondozottakat lelencnek csúfolhatják és kinevethetik. Vagy abba, hogy nem szolgálják ki őket a zsolcai közértben, mert honnan lenne pénzük, ha nem lopták.

Egyvalamiért haragudott igazán a kamaszlány: hogy nyári cipőben kellett taposnia a havat is. – A műlábamra nem ment föl a csizma, ezért leszedált vászoncipőkben kellett áttelelnem. Amikor elegem lett a vacogásból, jól odavágtam valamihez a műlábamat, hogy eltörjön. Tudtam, hogy azonnal fölküldenek Budapestre újat csináltatni, azt a szégyent pedig már nem engedhette meg magának a falusi kóter, hogy rongyos gyereket utaztasson a fővárosba. Így ilyenkor tetőtől talpig fölruháztak.

Ha nem protéziscserére ment, akkor is Budapestről álmodozott a zsolcai lány, ezért ujjongott, amikor az intézet végül a Maglódi útra íratta be dísznövénykertésznek. A szakma ugyan nem mozgáskorlátozottnak való, de mit érdekelte ez a tizenöt éves Verát, amikor az egyik lugasban szembejött vele a szerelem.

Kovács Feri oldalán, a mocskos Moszkva téren érte az első szabadságélmény: a fiú cigiért állt sorba, őt pedig megkérte, hogy vegyen neki egy hot-dogot. "Éééén?" – jajdult föl Vera, aki a zsolcai közértben azt tanulta, állami gondozott ne vásároljon. – Egyet, suttogtam a büfésnek, és rá se mertem nézni, úgy nyújtottam át a pénzt. A férfi meg szó nélkül a kezembe nyomta a kiflit. Majd' megőrültem a boldogságtól!

Nem tartott nagyon soká. – Az életkezdési támogatásomat, mind a négyszázezret beleépítettük a Feriék házába. A szakításunk után egy fillért sem kaptam vissza, sőt akkor sem, amikor a házat eladták. Közben megtudtam, hogy az életkezdésimből a pártfogóm annak idején legalább hatszázezret lenyúlt. Perelni már nem lehetett, a csalása elévült.

Albérletbe mentem, és hamarosan megismertem egy másik fiút, egy második Ferit, akivel két évig bérlakásról bérlakásra jártunk. Azért nagyjából békében éltünk, egészen addig, amíg egyik nap az élettársam eltűnt. A testébe valaki más költözött, akit én már nem ismertem. Egy téli éjjel papucsban és pólóban dobott ki az utcára. Leragasztotta az ablakokat, egy lukon kukkolt kifelé, és azt üvöltözte, tudja, hogy én küldtem rá a kommandósokat.

Fogalmam sem volt, hová menjek. Akkoriban ugyan versenyszerűen vívtam az UTE-ban, ahol jó néhányan tőröztek és párbajtőröztek már rögzített kerekesszékben. De a vívóteremben senkinek nem akartam elárulni, hogy egy ismerősöm tíz négyzetméteres bunkerlakásában alszom, nulla fokban, az egyetlen bútorom egy villanykörte. Álláshirdetéseket hívtam föl, de ahogy megtudták, hogy mozgássérült vagyok, rögtön letették.

A rendesebbje szabadkozott egy sort, hogy értsem meg, nincs pénze mozgássérült WC-re, rámpára és hasonló luxusra, amit fogyatékkal élő foglalkoztatása esetén kötelező megépíteni. Hiába mondtam, hogy én nem vagyok kerekes székes, a lábamon járok, rám vágták a kagylót. Álltam az üres megállóban, aztán elindultam a sínen, a villamossal szembe. Azelőtt gyávának tartottam az öngyilkosokat. Akkor úgy éreztem, iszonyú bátorság kell ahhoz, hogy az ember véget vessen ennek az egésznek. Senki sincs, aki segíthetne, és senki, akinek hiányoznék - ennyit tudtam.

Cammogott felém a villamos. Nyilván bután hangzik, de valaki akkor jól érthetően azt mondta nekem, hogy ne csináld. Nem egy ember, nem járt arra senki. Ne dobd el az életed, ha már eddig kibírtad, ezt hallottam kristálytisztán, ahogy fölléptem a járdaszigetre.

Innentől Juhász Vera elkezdte meglátni a nyomorúságban a jót. Milyen hasznos, hogy a kóterben megszokta a koplalást, egy hónapig is képes krumplit enni. Mekkora szerencse, hogy vívni jár, hogy mégiscsak van, akinek elmondhatja a baját. És hogy a kerekes székes tőröző, Szekeres Pál végül szobát szerez neki a mozgássérültek Marczibányi téri bentlakásosában.

Mintha összetépőzárazták volna a szerencsés dolgokat, úgy húzták innentől fogva egymást. Adódott egy rehabilitációs csomagolócég, amelyik minimálbérre bejelentette Verát, s az UTE közbenjárásával az újpesti önkormányzat kiutalt neki egy harminc négyzetméteres bérlakást. A páston sem lehetett most már megállítani: a vb-n harmadik lett, a Világkupán először bronz-, majd aranyérmes, 2007-ben az év parasportolójává választották. Nagy tervekkel repült tavaly Pekingbe, és irtó dühösen jött haza, hogy csak az ötödik helyre tellett tőle. Szerencsére akadt azóta búfelejtő bőven, legutóbb, néhány hete az Európa-bajnokság, ahol tőrben és párbajtőrben is bajnok lett Vera. Pedig a döntőben régi mumusával, egy belorusz lánnyal kellett kiállnia.
– Hiába üvöltötte az edzőm, hogy szúrjál, Vera, szúrjál, éreztem, hogy a mozdulataimban nincs erő. 12-12-re állt a meccs, és én már magamon kívül voltam a fáradtságtól. Egyvalamit tudtam, hogy az ehhez hasonló holtpontokon időt kell nyerni. Megigazítani a kesztyűt, bekötni a cipőt, bármit, hogy egy pár pillanatnyit szusszanhasson az ember. Semmi sem jutott eszembe, csak úgy előre nyújtottam a protézises lábam. Annyira valószínűtlennek tűnt, még soha egyetlen versenyen se történt meg velem. Ki volt kötődve a cipőm!

Nyilván ugyanaz intézte ezt is, aki annak idején elrángatott a villamos elől. Az edzőm leguggolt, hogy bekösse a fűzőm, én meg tíz másodpercre lehajtottam a fejem. Az jutott eszembe, amikor kóteros koromban egyszer beteg lettem. Nyűgös voltam és lázas, semmi nem hiányzott jobban egy ölelésnél. Sírva fakadtam, mire irdatlan pofont kaptam a nevelőtől. Azóta senkinek sem engedem meg, hogy gyengének lásson.

Juhász Veronika 15-12-re verte a beloruszt, és most már a londoni paralimpia dobogójáról sem akar lemondani. Nem sokban különbözik ő a többi sportolótól. Talán csak annyiban, hogy mikor Angliában majd a Himnusz zeng, a zászló a rúdon kúszik, és az operatőr az alsó szemhéjakban megülő könnycseppekre zoomol, akkor ő nem a hazájára lesz a legbüszkébb. Magára, hogy idáig túlélte.