Nehéz újat mondani, amikor az ember ötödször ír egy könyvsorozat frissen megjelent darabjáról. A 2006-ban megválasztott Országgyűlés almanachjában jórészt ugyanazok szerepelnek, akik a korábbiakban: a képviselőknek ugyanis csak 28%-a új (110 fő, közülük 52 szocialista és 41 FIDESZ-es), és szociológiailag, életrajzukat tekintve az ő többségük sem tér el jelentősen a korábbi kötetekből már kimutatható tendenciáktól. Ám ezzel együtt érdemes átböngészni a vaskos kötetet, mert még az 1990 óta ott ülő képviselők némelyikéről is egészen új dolgokat lehet megtudni, vagyis akár megismételhetném a csaknem négy évvel ezelőtti címet: Változó életrajzok.

Az 1990 után felújított és azóta – ezt nem győzöm méltatni, olyan ritkaság – minden házelnök által támogatott parlamenti almanachnak ugyanis az a szerkesztési alapelve, hogy csak a képviselők által jóváhagyott életrajzok jelennek meg. Ez garantálja azt – mondja Marelyin Kiss József, aki kezdettől irányítja a történészcsapatot –, hogy senki nem zárkózik el a kötetben szerepléstől és többnyire az együttműködéstől sem, nincs pereskedés, a sorozat darabjai folyamatosan, minden ciklusban meg tudnak jelenni. A módszer nyilvánvaló hátránya viszont, hogy nem minden feltétlenül igaz, ami az almanachban olvasható, és számos életrajzon észlelhetők lyukak, hiányoznak fontos momentumok. Ráadásul van néhány politikus, aki különböző interjúkban, cikkekben – főleg a bulvársajtóban – vagy blogokban olyasmit is elmond magáról többszázezer olvasónak, amit a kis példányszámú, főleg szakemberek által olvasott almanachból kihúz. Persze ezek a források összevethetőek, ahogy az almanach kötetei is egymással, és ki lehet mutatni – korábban néhányszor meg is tettem –, hogy még az egyes ciklusok almanachjaiban is hogyan változott egy-egy ember élettörténete.

Még az életrajzok előtt sok érdekességet kínálnak a 2006-os választásokat feldolgozó táblázatok. Világosan mutatják például, hogy mennyire megszilárdult a pártrendszer, és mennyire kitanulták a polgárok a választási rendszert: a parlamentbe bejutott négy párt (közülük a FIDESZ és a KDNP közös listát állított) lefedte a voksok 96,78%-át, vagyis alig több mint 3%-nyi szavazat „veszett el”, mert az 5%-os bejutási küszöb alatt maradt Munkáspártra, a MIÉP-Jobbik közös listára vagy még apróbb pártokra adták. (Ez az adat 1990-ben – ráadásul 4%-os küszöb mellett – még csaknem 16% volt!) A „hatékony” szavazás persze jó, de az nem feltétlenül, hogy szinte lehetetlen új erőknek betörniük erre a politikai piacra. (Bár a Lehet Más a Politika 2% fölötti idei EP-választási eredménye talán változást jelez.) Az is a stabilizálódást mutatja, hogy ezúttal 66 választókerületben született eredmény az első fordulóban (38 szocialista és 28 FIDESZ-es győzött így), míg az első három választáson ez mindössze öt, kettő, illetve egy helyen történt meg, és 2002-ben is csak 45 körzetben. Világosan látszanak az Alkotmánybíróság által kimutatott anomáliák is: elfogadhatatlan eltérések vannak az 1990 óta változatlan választókerületek létszámában. A legtöbb választásra jogosult 2006-ban az érdi választókerületben volt (67 004 fő), a legkevesebb pedig Veszprém város egyik részében (27 128). (Hasonló torzulás látszik a megyei listáknál: Pest megyében 64 254 voks kellett egy megyei listás mandátum megszerzéséhez, míg Nógrádban ugyanehhez elegendő volt 43 404 szavazat.) Konkrét esetek: Szirbik Imrének (MSZP) Szentesen 11 452 polgár támogatása elég volt ahhoz, hogy már az első fordulóban egy kicsivel átlépje az 50%-ot, míg párttársának, Csizmár Gábornak Újpesten ehhez majdnem kétszer annyi, 22 363 kellett. Hasonló példa a FIDESZ-ből: Potápi Árpádnak Bonyhádon elég volt a győzelemhez 13 546 szavazat, míg Debrecenben Pósán Lászlónál a hasonló százalékarány 23 089 támogatót takart. Csakhogy az is nyilvánvaló, miért nem sikerül a választókerületek átalakításáról kétharmados megegyezésre jutni az AB ösztökélése ellenére. Ma Budapestnek 32 egyéni és 28 listás mandátum jár, míg Pest megyének feleannyi: 16 és 14. Ám az összesen 2,28 millió lakos megoszlása 60:40. Tehát 3-3 egyéni és listás helyet át kellene adni a megyének: ott új körzetek alakulnának, míg a fővárosban össze kellene vonni némelyiket. Hát igen, de Budapest 32 körzetéből 26-ban szocialista jelölt győzött, további kettőben liberális, és csak 4 helyen FIDESZ-es. Pest megye 16 képviselője közül viszont 8 szocialista, egy szabaddemokrata és 7 FIDESZ-es – ez se rossz arány, de az előbbinél azért rosszabb.

Érdekesek az egyes körzetek választási részvételi arányai: mindkét fordulóban Buda belső részén (II., XI., XII. kerület) és néhány Budapest környéki településen (Pilisvörösvár, Budaörs) voltak a legaktívabbak a választók, 70% fölötti arányban. A csúcs majdnem 83% az első fordulóban a II. kerületben. A legpasszívabbak Ózdon, Kunhegyesen és a Józsefvárosban voltak az emberek, jóval 60% alatti megjelenéssel. Arról is van kimutatás, hogy hol mekkora volt a különbség a nyertesek javára. A legfényesebb, 35% fölötti győzelmet Szanyi Tibor (MSZP, XIII. kerület), Gyárfás Ildikó (MSZP, Kazincbarcika) és Font Sándor (FIDESZ, Kiskőrös) aratta. Volt viszont három szocialista, aki csak hajszállal tudott győzni, száznál kevesebb szavazattal előzte meg ellenfelét: Czinege Imre Cegléden, Garai István Kiskunfélegyházán és – minden idők legkisebb különbségével, mindössze három szavazattal (11 871: 11 868) – Gúr Nándor Edelényben.

Az almanach tartalmazza a jelenlegi képviselők összes választási eredményét 1990 óta – azt is, amikor nem jutottak be, és azt is, hogy mikor hol indultak egyéniben és listán, milyen eredménnyel, és melyikről szereztek mandátumot, ha szereztek. 29 olyan törvényhozó van, aki 1990 óta folyamatosan – legfeljebb pár hónapos kihagyással – ott ül a parlamentben. Közülük tizen FIDESZ-esek, jórészt az 1988-89-es ős-FIDESZ-ből, de ide tartozik a korábban MDF-es Balsai István és Kelemen András is. Másik két volt MDF-képviselő ma már a KDNP-ben ül: Medgyasszay László és Salamon László, aki közben a FIDESZ-t is megjárta. (Az ő esetükben érdemes megjegyezni: nem ők változtak, hanem a pártok körülöttük, a pártváltások közben világnézetük és politikai meggyőződésük jól érzékelhetően ugyanaz maradt.) Ketten ma is az MDF-ben vannak, bár a frakció megszűnése miatt a függetlenek között ülnek: Dávid Ibolya és Csapody Miklós. A szocialisták közül heten tartják a folyamatosságot (Suchman Tamás 1990 októberében került be listáról, de talán jogos ide sorolni), ám köztük van a 12 évig szabaddemokrata Mécs Imre, aki csak a legutóbbi választáson indult MSZP-listán. A leginkább változatlan az SZDSZ-frakció: 19 tagja közül 8 az első szabad választások óta képviselő, bár egyikük, Fodor Gábor, aki e sorok megjelenése táján távozik éppen a parlamentből, akkor még a FIDESZ tagja volt.

A rendszerváltozás előtti parlamentből már csak egyetlen veterán maradt: Filló Pál (MSZP), aki nyomdász szakmunkásként 1985-ben szerzett mandátumot. Igaz, volt egy kis kihagyás: 1990-ben nem sikerült bejutnia, de amikor Demszky Gábor, mint új főpolgármester az akkori összeférhetetlenségi szabály miatt kénytelen volt lemondani parlamenti helyéről, a VII. kerületi időközi választást 1991 elején Filló nyerte.

Egyetlen ember van, aki ugyanabban a választókerületben mind az ötször győzni tudott: Kuncze Gábor Szigetszentmiklóson. Ám az utóbbi két alkalommal már csak erőteljes szocialista segítséggel: az MSZP-jelölt visszalépése és az MSZP-szavazók fegyelmezettsége 2002-ben és 2006-ban az első forduló 3. helyéről juttatta az élre. Keleti György (MSZP) 1992-ben időközi választást nyert Kisbéren, és azóta egyfolytában tartja a kerületet. További 30 szocialista 1994 óta, tehát négy választás után mondhatja el ugyanezt: például Kiss Péter Újpesten, Avarkeszi Dezső Csepelen, Burány Sándor Kispesten, Donáth László Békásmegyeren, Farkas Imre Kunszentmártonban, Godó Lajos Hevesen, Kovács Tibor Tiszaújvárosban, Szili Katalin Pécsett, Tompa Sándor Miskolcon. A FIDESZ-ben nincs ilyen, mert ők 1994-ben egyetlen egyéni mandátumot sem szereztek, de 1998 óta 17-en tudták mindhárom alkalommal megnyerni ugyanazt a körzetet. (A néppárttá, illetve szövetséggé szerveződés közben sok változás történt náluk.)

Az elmúlt 19 évet ilyen szempontból vizsgálva feltűnő, hogy sokan milyen régóta csatáznak egymással városukban. Hol egyikük nyer, hol másikuk, például Selmeczi Gabriella (FIDESZ) és Keller László (MSZP) Budaörsön, Dancsó József (FIDESZ) és Fetser János (MSZP) Orosházán, Fehérvári Tamás (FIDESZ) és Tóth Gyula (MSZP) Dombóvárott. Egy-egy kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit és nem lehet nem találkozni egymással az utcán, ennek meglehet a külön bája. Tatai-Tóth András (MSZP) 1994-ben úgy került be a parlamentbe, hogy legyőzte Kálmán Attila (MDF) akkori művelődési államtitkárt – akivel együtt tanított a tatai Eötvös József Gimnáziumban, sőt akinek igazgatóhelyettesként korábban a főnöke volt. 1998-ben egy volt diákja, a FIDESZ-színekben indult Ruchti Róbert ütötte el a tatai mandátumtól, de 2002-ben visszaszerezte tőle. 2006-ban pedig egy másik volt Eötvös-gimnazista, a jelenlegi polgármester, Michl József indult Tatai-Tóth ellen, de sikertelenül. Az is érdekes helyzet lehetett, amikor Kálmán András (MSZP-színekben 1998 óta Dunaújváros képviselője és 1999 óta polgármestere) 2006-ban azt a FIDESZ-es Dorkota Lajost kapta meg alpolgármesternek, akit pár hónappal korábban az országgyűlési választáson legyőzött. (Az önkormányzatokban gyakori a nagykoalíció, vagy taktikai okokból, vagy azért, mert – és ez egyre több helyen fordul elő – a képviselőtestület többsége a közvetlenül választott polgármesterével ellentétes táborból kerül ki.)

Ezeket a táblázatokat nézegetve nagyon látványos az egyéni és listás mandátumokon alapuló magyar választási rendszer sajátossága: gyakran az is képviselő, akit leszavaznak. Van, aki kétszer-háromszor próbálkozott, van, aki mind az ötször – és akár mindig ugyanott tette ezt, akár váltogatta a kerületeket, soha nem kapta meg a választók többségének támogatását. Ám ennek ellenére 7, 11 vagy 19 éve képviselő. Van, aki soha meg sem próbálkozott egyéni választókerületben. Kénytelen vagyok bevallani, hogy ez belőlem is kivált valami ellenérzést vagy rossz szájízt, miközben pedig egyetértek ezzel a választójogi rendszerrel, és azzal is, hogy a valódi jelentőségéhez képest túl sokat emlegetett parlamenti létszámcsökkentésnek az a legfőbb akadálya, hogy 200-250 fő mellett nehéz ezt a kettősséget megőrizni. Ha jóval kevesebb egyéni kerület lenne, azok kezelhetetlenül nagyok lennének – már ma is van képviselő, akinek 50-100 faluval kell állandó kapcsolatot tartania, 200-zal ez végképp lehetetlen. A listás mandátumok száma és aránya viszont nem csökkenhet túl sokat, mert akkor azt az alapvető szerepüket nem tudják betölteni, hogy a képviselői helyek száma minél jobban megközelítse az adott párt egyéni jelöltjeire és listáira összesen leadott szavazatok arányát. Pedig ez az arányosság fontos, mert így érvényesül a választói akarat. Az egyénekre jelentős részben az őket támogató párt miatt szavaznak az emberek, de a pártlistáknál is fontos nekik, hogy azokon személy szerint kik szerepelnek – nem igaz tehát, hogy a listás képviselő csökkent értékű lenne. Emellett van egy sor kiváló szakember, akire nagy szükség van a parlamentben, de aki kora, habitusa vagy egyéb okok miatt soha nem vállalna egyéni választókerületi kampányt, vagy ha igen, biztosan megbukna. Ha végignézzük a neveket, a legfontosabb és leghasznosabb törvényhozói munkát végző parlamenti politikusok jelentős része listáról került be, miközben a választókerületekben sorozatos győzelmet arató, tehát helyben ismert és népszerű képviselők némelyike az országházban éveken át meg sem szólal, országosan teljesen ismeretlen és szerepe jórészt kimerül a fegyelmezett szavazógomb-nyomogatásban. Tehát szerintem kell a listás rendszer, de mégis, nekem is furcsa, hogy tele van a Ház leszavazott jelöltekkel.

Az országgyűlésben 102 önkormányzati tisztségviselő ül, közülük 65 polgármester (33 FIDESZ-es, 27 szocialista, 4 kereszténydemokrata és egy független) és 11 megyei közgyűlési elnök (9 FIDESZ-es, egy kereszténydemokrata és a 19 megyei vezető közül az egyetlen szocialista, Sós Tamás Hevesből.) További több tucatnyian nem tisztségviselők ugyan, de tagjai valamelyik település képviselőtestületének vagy megyéjük közgyűlésének. Elvben sokan bírálják ezt – időnként nehéz is elképzelni, hogyan lehet ennyiféle feladatnak különböző helyszíneken eleget tenni –, de mint látszik, minden párt kihasználja a lehetőséget, és többfelé is hasznosítja azt a politikusát, aki erre alkalmas és hajlandó. Van, aki előbb kerül be az országgyűlésbe, és miután ott jól szerepelt, pártja odahaza is őt indítja valamelyik tisztségért, és van, aki az önkormányzatban bizonyított előbb, és úgy lett belőle képviselőjelölt. Öt olyan képviselőt találtam, aki települését 1990 óta egyfolytában vezeti, tehát már ötször választották meg: a FIDESZ-ben Fazekas Sándor (Karcag), Bencsik János (Tatabánya), Kovács Zoltán (Pápa) és Hadházy Sándor (Visegrád), az MSZP-ben pedig Vécsi István, aki a szlovák határhoz közel a bodrogközi Ricse polgármestere 19 éve, sőt már előtte egy évig tanácselnök volt ugyanott, de képviselő csak 2006-ban lett. Közös jellemzőjük, hogy fiatalon, 25-34 évesen lettek városi/községi vezetők.

Meglepő, hogy az idő múlása ellenére nem csökken a parlamentben azoknak a száma, akik az egykori MSZMP- és KISZ-apparátusban dolgoztak, tehát a rendszerváltozás előtti hatalmi mechanizmus részei voltak – bár többségük viszonylag alacsony beosztásban és inkább a korszak vége felé. 71-en vannak, természetesen mind a szocialisták között. Az egyetlen kivétel a Somogyért Egyesület jelöltjeként (bár a saját jelöltjét a második fordulóban visszaléptető MSZP segítségével) bejutott független képviselő, aki e státuszát még egy éves minisztersége alatt is megtartotta: Gyenesei István egykori Somogy megyei tanácselnök, majd közgyűlési elnök, aki volt megyei KISZ-bizottsági titkár, KISZ KB osztályvezető, majd az MSZMP KB munkatársa. (Eközben azt írja magáról: családi neveltetése folytán gyermekkora óta vallását gyakorló hívő katolikus, és gyermekeit is [akik közül a két idősebb a 70-es években született] ennek megfelelően nevelte. Ebben az a meglepő, hogy az MSZMP-ben még az is pártfegyelmit kapott, aki maga nem volt vallásos, de pappal temettette el az édesanyját, vagy a család nyomására egyházi esküvőt tartott és megkereszteltette a gyerekét. Persze az adott pártszervezet légkörén és vezetőinek emberségén is múlott, hogy hogyan kezelték az ilyen eseteket, de hogy éppen a KISZ-apparátus vagy az alsóbb pártszerveket következetes szigorra ösztönző pártközpont lett volna e tekintetben liberális a saját munkatársaival, azt nehéz elhinni.)

Az állampárt egykori tagjai is túlnyomórészt az MSZP-frakcióban ülnek, 123-an (ez a képviselőcsoport kétharmada), bár feltűnő, hogy most az idősebb, de új képviselők között is a korábbinál többen vannak, akiknek ez nem szerepel az életrajzában. A szocialista pártban kevéssé valószínű, hogy valaki eltitkolná az egykori párttagságot, bár van egy-két eset, ahol a néhány évtizeddel ezelőtti munkakör miatt gyanakszom, mert azt akkoriban nem volt szokás pártonkívüliekkel betölteni. Kimaradt ez az adat Gyurcsány Ferencnél is, de feltételezem, hogy inkább pongyolaságból, mint szándékos elhallgatásként: hiszen a 80-as évekbeli KISZ-es karrierjét pontosan leírja, azzal pedig – mint Debreczeni Józsefnek mondta az ismert életrajzi kötetben – „automatikusan együtt járt” a párttagság. Az ellenzéki pártok közül egyedül a FIDESZ-ben említik hárman, hogy párttagok voltak: Farkas Sándor és Gógl Árpád ezt a korábbi életrajzokba is beleírta, a most először képviselő Matolcsy György (az Orbán-kormány második gazdasági minisztere) pedig úgy fogalmaz, hogy „1988-ban kilépett az MSZMP-ből”, amiből arra lehet következtetni, hogy addig benne volt. Fónagy János, akinél egy korábbi almanachban hasonló szöveg szerepelt, most mellőzi ezt az epizódot. Vannak még néhányan az ellenzékiek közül, akiknél erős a gyanúm, hogy párttagok voltak, de hát mint említettem, az kerül be az életrajzba, amit az érintett jóváhagy, és nem mindenki kívánja felidézni 20-30 évvel ezelőtti önmagát.

Nem változik ciklusról ciklusra azok száma, akiknek a családja részben vagy teljesen valamilyen kisebbségi származású: a 66 ilyen család nagy részénél (49) német (sváb, szász, osztrák stb.) származásról van szó, de vannak szlovákok és délszlávok is, és az sem ritka, hogy például az apai ág német, az anyai pedig szlovák. Önmagukat viszont csak hárman tekintik nemzeti kisebbséghez tartozónak: Bánki Erik (FIDESZ) a Mohácsi Németek Szövetségének tagja, Schmidt Ferenc (FIDESZ) tagja a helyi német kisebbségi önkormányzatnak Móron és az országos testület elnökségének, a kereszténydemokrata soproni Firtl Mátyás pedig, bár neve németesen hangzik, horvát nemzetiségűnek vallja magát és Kópházán e kisebbség helyi önkormányzatának tagja. Emellett négy cigány képviselő van az országgyűlésben: a FIDESZ-ben Farkas Flórián, Rácz István és Varga József, az MSZP-ben pedig Teleki László.

Vallási tekintetben – már aki egyáltalán érinti ezt a témát – szintén nincs változás a korábbi ciklusokhoz képest: a többség katolikus, de a reformátusok aránya nagyobb az országos becsült adatnál. Megjegyzem, nem pártállástól függ, hogy ki említi meg, melyik felekezethez tartozik: a jobboldalon sokan nem szólnak erről, míg számos szocialista – legalábbis a család történetének részeként – fontosnak tartja. És van például a kormánypártban olyan fiatal képviselő – az 1978-ban született Winkfein Csaba –, aki az esztergomi ferences gimnázium és egy katolikus főiskola elvégzése után kötött ki az MSZP-nél. Olyan képviselő, aki zsidó vallásúnak vallja magát, most is csak egy van, ugyanaz, aki korábban: Suchman Tamás (MSZP) a keszthelyi hitközség és a MAZSIHISZ alelnöke.

További hatan említik meg zsidó származásukat. Ez aztán végképp mindenkinek szíve joga, hogy kíván-e beszélni róla, de érdekes, hogy van, aki máshol nem tér ki a téma elől, az almanachban viszont mellőzi. Deutsch Tamás a Playboynak adott interjúban (Kéri László készítette a 2008/9. számba) részletesen beszél arról, hogy családja a gettót túlélve a teljes asszimilációt választotta: „Nekem nincs semmiféle többes identitásom, nekem egy van, ennek viszont része a zsidó származásom, mint családi identitás. Az a tradíció, amit apám, nagyapám és nagyanyám, és az ő szüleik származása jelent, s amire nagyon büszke is vagyok.”

Steiner Pál (MSZP) a HVG-nek beszélt arról 2005-ben, hogy édesapja zsidó, édesanyja pedig erdélyi „vastagnyakú kálvinista” volt, bár nem nevelte őt vallásosan. Akik az almanachban is szólnak családjuk zsidó eredetéről: Alföldi Albert (MSZP), Horn Gábor (SZDSZ), Fónagy János (FIDESZ). Hárs Gábor (MSZP-frakciótag, de a pártból átlépett az MSZDP-be) pedig azt említi, hogy még Schwartz nevet viselő édesapja 1943-ban munkaszolgálatosként halt meg valahol a Szovjetunióban.

Van három igen érdekesen alakuló életrajz. Ráadásul mindhárman 1990 óta képviselők, tehát most ötödször jelennek meg az almanachban. Magyar Bálint az első ciklusban szüleinek nevén és foglalkozásán kívül csak leghíresebb ősét említette meg röviden: ükapja volt Szemere Bertalan, az 1849-es Habsburg-trónfosztás utáni miniszterelnök. A második ciklusban ez a rész egy kicsit bővebb (részletezi kiváló színigazgató édesapjának pályafutását), és kiegészült azzal, hogy anyai ági családja 1927-ben került Kolozsvárról Magyarországra. A következő két almanach ezt ismételte meg. Most viszont sokkal részletesebb a családtörténet. Szó esik több apai ági ősről, például egy másik ükapáról, Kürthy Józsefről, aki 1848-ban alispán, a kiegyezés után pedig a Szabadelvű Párt képviselője volt. Az anyai nagyszülőkről pedig – akik most egy évvel később, 1928-ban települtek át – megtudjuk, hogy Klein Róza és Schwarcz Dezső volt a nevük, a képviselő édesanyja, az ismert rádiórendező Siklós Olga pedig középiskolásként „kiszolgáltatva élte át a zsidóüldözéseket, s a budapesti gettóban érte a felszabadulás”. Emellett Magyar Bálint most először hozza nyilvánosságra azt, hogy legrégibb barátai, középiskolai osztálytársai miért emlegetik még ma is Jancsinak: ugyanis ez volt az eredeti keresztneve, és 18 éves korában édesapja iránti tiszteletből vette fel az ő nevét.

Pető Iván az 1990 utáni első életrajzban szűkszavúan ennyit közölt: „Édesapja, Pető László raktározási osztályvezetőként ment nyugdíjba. Édesanyja, Lantos Katalin tisztviselőként dolgozott.” A következő három kötetben is ez maradt, kiegészülve azzal, hogy az apa 1914-ben, az anya 1918-ban született. Most viszont mindkét ág részletes története olvasható: az apai nagyapa zsidó vallású foltozócipész volt, feleségével együtt a gettóban élte túl a vészkorszakot. Egyik lányukat a zsidóüldözés következtében vesztették el, egyik fiukat viszont, mint kommunistát ölték meg a nyilasok. Az anyai család is zsidó volt, kiskereskedésből élt, a nagyszülők hamis papírokkal vészelték át 1944-et. Az is bekerült az életrajzba, hogy a képviselő édesapja, mielőtt vállalati tisztviselő lett volna, 1945-51-ben az ÁVH, illetve a határőrség tisztje volt. Ez utóbbi tény egyébként közismert, arcképét – nyilván a tudományos objektivitás jegyében – még a Terror Házában is kitették az ávósok közé, de Pető Iván tudtommal most először szól erről.

Ezzel kapcsolatban úgy érzem, szólni kell az utóbbi évek egyik legaljasabb sajtólegendájáról, amellyel jobboldali lapokban még ma is rendszeresen találkozni lehet. Ennek lényege, hogy Bauer Tamás megmondta: Pető Ivánt azért mellőzte saját pártja, mert zsidó (származású). Ha már most ő maga is kibővítette az életrajzát, érdemes felidézni a híresztelés alapjául szolgáló, a Beszélő 1998. októberi számában megjelent interjút, amelyet Révész Sándor és Neményi László készített Bauer Tamással, akkor még az SZDSZ tagjával és képviselőjével. A kulcsmondatot az utolsó bekezdésben én emeltem ki dőlt betűvel.

’93 őszén egy rózsadombi villában megszületett a döntés, hogy Kuncze Gábor legyen a listavezető. Állítólag te voltál az egyetlen, aki Pető mellett szavazott. Ez igaz. Mi volt ez? Csupán személyi választás, vagy útválasztás? Ez nem politikai, hanem személyi döntés volt. Itt arról volt szó, hogy ki a jobb erre a szerepre. Hogy muszáj-e Pető Ivánt fölváltani Kuncze Gáborral. Fájdalmas döntés volt, hiszen Iván, annak ellenére, hogy nagyon nehezen szánta rá magát ’92-ben, hogy elvállalja a pártelnökséget, miután elvállalta, abban a tudatban élt, és úgy is nyilatkozott, hogy ő a miniszterelnök-jelölt. De hát azért ez nem csupán személyi döntés volt, ez a döntés az SZDSZ imázsáról is szólt, arról is szólt, hogy a frontember nem tartozik az úgynevezett kemény maghoz, nem kommunisták a szülei, és nem zsidó. Igen. Erről is szó volt, ez igaz. De szerintem a dologban alig játszott szerepet. A lényeg az volt, hogy Kuncze olyan alkatnak tűnt akkor, és olyannak is bizonyult a választási kampányban, aki hiszi, amit mond, és ezt el tudja hitetni. Pető Iván meg nem ilyen alkat, mindig távolságot tart a szerepétől. Tehát vele nem lehetett volna ilyen választási kampányt csinálni, nem lehetett volna 20 százalékra fölmenni, ez biztos.

Természetesen, ha a válasz igenlő lett volna, az sem azt jelentette volna, amit a rasszizmustól annyira tartózkodó jobboldali sajtó mond, hogy tudniillik lám, az SZDSZ rasszista, hanem azt, hogy – helyesen vagy helytelenül – figyelembe vettek volna olyan előítéleteket, amelyek – vélten vagy valósan – a társadalomban élnek. De mint látjuk, Bauer válasza alapjában véve nemleges volt. Erre a Beszélő-interjúra alig emlékszik már valaki, míg a hamis állítás kavarog a levegőben, ezért idéztem fel.

A harmadik példa Horn Gyula, akit még súlyos megbetegedése előtt sikerült rábeszélni életrajzának bővítésére. A volt miniszterelnök-pártelnök az első almanachban ennyit közölt: „Angyalföldi munkáscsaládból származik. Édesapja, Horn Géza szállítómunkás volt, illegális kommunista tevékenység miatt 1944-ben a Gestapo kivégezte. Édesanyja, Csörnyei Anna gyári munkásnő.” A következőben ehhez hozzátette, hogy mindketten baloldali érzelműek voltak, és „a család a két világháború közötti magyar proletárcsaládokra jellemző nagy szegénységben élt”. A harmadik és a negyedik almanachban ugyanez jelent meg. Most viszont egészen új információk is megjelentek: „A valamikor Németalföldről elvándorolt apai ági ősei közül dédnagyapja, Horn Józsua izraelita vallású mészárosmester volt Alsóváradon (Bars vármegye). Az 1855-ben született, Újpestre költözött nagyapja (Horn Salamon Károly) vasúti mozdonytisztítóként kereste kenyerét Rákospalotán, s vésztői lányt vett feleségül. Édesapja, Horn Géza 1899-ben Újpest városában született, s a kőművesszakmát tanulta ki; fiatalon lett a Tanácsköztársaság hadseregének zászlóaljparancsnoka. A kommün bukása után internálták és börtönbe csukták, 1924-ben szabadult, majd saját családot alapított. Édesanyja, az 1904-ben Budapest-Terézvárosban született, evangélikus vallású Csörnyei Anna, ha kapott munkát, dolgozott, többek között a Kőbányai Sörgyárban és a Ruggyantaárugyárban. … Édesapja sokáig nem tudott elhelyezkedni, végül bútorszállító alkalmi munkásnak szegődött. Meggyőződése ellenére az illegális kommunista párttal nem tartott kapcsolatot, mégis gyakran letartóztatták. Az 1944. márciusi német megszállást követő napon a Gestapo elvitte, majd útban Németország felé, a soproni erdőben agyonlőtték. Édesanyja a felszabadulás után MKP-tag lett, pártiskolába küldték.”

A történelem persze minden életrajzban jelen van, de egyre kevesebben vannak például azok, akiket 1945 után vagy ’56-osként retorziók értek. Ők a legidősebbek és a korábbi almanachokban is szerepeltek, korábban írtam is róluk részletesebben: Horváth János (FIDESZ), Boross Péter (MDF – ő közben lemondott mandátumáról, de az almanachban mindenki benne van, aki a ciklus során képviselő volt), Vitányi Iván (MSZP), Aszódi Pál (FIDESZ – ez év elején elhunyt), Mécs Imre (most MSZP). És aki először lett képviselő 2006-ban: az egykori halálraítélt Wittner Mária, aki az életrajz végén azt a nyilatkozatát idézi, hogy nem akar többé országgyűlési képviselő lenni, mert „szókimondása miatt ez a feladat és szerep nem való számára”. Valójában arról van szó, ami főleg közvetlenül a rendszerváltozás után volt gyakori: szimbólumként olyan idős emberek kaptak listás mandátumot, akik koruk és/vagy iskolázatlanságuk, tájékozatlanságuk miatt erre nem voltak alkalmasak, de 1945-48 között vagy 1956-ban valamilyen szerepet játszottak. (Egy sor kisgazda mellett emlékezzünk Dénes Jánosra, az agg MDF-es Kéri Kálmán tábornokra vagy a korábbi évtizedek egyik legüldözöttebb ellenzékijére, a kommunista, de Moszkvával szembenálló Demény Pálra, aki 90 évesen a parlamenti ülésteremben halt meg 8 hónappal MSZP-képviselővé választása után.) Wittner Mária egy 72 éves asszony, akinek az életét tönkretették. Megérdemelte a jogi és erkölcsi rehabilitációt, szenvedései előtt illik fejet hajtani, még akkor is, ha a szélsőjobb iránti lelkes szimpátiája ezt nem könnyíti meg. De a parlamentben a hétköznapokon nem szókimondásra van szükség – a politikai szócsatákat elsősorban a pártok és a frakciók vezetői vívják –, hanem konkrét törvényeket kell meghozni, ehhez pedig képzettség szükséges. Alig van ma már felsőfokú diploma nélküli képviselő. Egy sokat szenvedett, érthetően megkeseredett, boldogságot az életrajz szerint személyes életében sem talált egykori gépírónő, takarítónő, varrónő, házicseléd a képviselőség konkrét feladataival nyilván akkor sem tud mit kezdeni, ha 56-os halálraítéltként tisztelet övezi.

1990 előtti politikai mellőzöttségükről többen is szólnak. Részlet egy új képviselő életrajzából, kommentár nélkül. Kontur Pálról van szó, aki 2004-ben megalakította a FIDESZ – azóta nem sokat szereplő – munkástagozatát. Az autószerelő végzettségű politikus ezt írja: Az autójavító vállalatnál húsz éven át volt csoportvezető, megpróbálkozott az irodista – diszpécseri, munkafelvevői, próbamesteri – munkával, de rendre visszament a műhelybe dolgozni, ám párttagság híján többre nem vihette. Jelenleg is beosztott autószerelőként dolgozik…

Az iskolázottságra visszatérve: a szentendrei Dragon Pál, aki a 80-as évek végi ellenzéki szervezkedésekben komoly nevet szerzett magának, az első ciklusban még kisgazdaként és érettségizett lakatos kisiparosként ült a parlamentben. 1994-ben kiesett a parlamentből, és 2009 elején, Boross Péter lemondása után tért oda vissza az MDF Pest megyei listájáról – immár jogi doktorként! 1995-ben beiratkozott a jogra és 6 év múlva, 56 éves korában el is végezte. Másban is merész: 54 évesen nősült, egy év múlva született meg a kislánya. A parlamenttel egyébként nem volt szerencséje: március 2-án tette le az esküt az MDF-frakció tagjaként, és 18 nap múlva – tőle függetlenül – feloszlott alóla a frakció, tehát a függetlenek közé kellett átülnie.

Még mindig az iskolázottság: sok a többdiplomás, nyelveket beszélő képviselő, feltűnően sokan jártak külföldi egyetemre is. Csak néhány példa: Babák Mihály szarvasi polgármester (FIDESZ) technikumban érettségizett, utána ács és kőműves mestervizsgát tett, majd 1983 és 1998 között igazgatásszervezői és szakigazgatás-szervezői (ez két különböző dolog!), kereskedelmi szakközgazdász és településüzemeltetési szakmérnök végzettséget szerzett, tehát három felsőoktatási intézménytől négy diplomája van. Hajdu László XV. kerületi polgármester (MSZP) vízvezeték-szerelő szakmunkás volt, utóbb estin érettségizett (Antall József volt az osztályfőnöke!), majd víz- és szennyvízgépész-technikus lett, aztán pártmunkásként elvégezte az MSZMP Politikai Főiskoláját. (Ez ma már nem számít végzettségnek.) A rendszerváltozás után pedig – már túl a negyvenen – négy diplomát szerzett: nemzetközi marketing szaküzemgazdász (Külkereskedelmi Főiskola), piackutatási szaküzemgazdász (baden-württembergi Export Főiskola magyarországi képzése), külkereskedelmi referensdiplomata (frankfurti Goethe Egyetem European Business School magyar kurzusa), logisztikus (Modern Üzleti Tudományok Főiskolája). Közben 1994 óta képviselő, 1996 óta polgármester, és jövőre, 63 évesen akár nyugdíjba is mehetne, ha nem folytatná a politikai pályát – vagyis igazából nem is a jövőbeli megélhetés érdekében volt szüksége a sok tanulásra. Kékesi Tibor, a szocialisták egyik költségvetési szakértője építőmérnöki, gazdaságmérnöki, mérnök-közgazdászi és pénzügyi szakközgazdászi végzettséggel még a jogra is elment, és 20 évvel első diplomája után jogi doktorrá avatták. Tilki Attila fehérgyarmati polgármester (FIDESZ) előbb történelem-orosz szakos tanár lett, majd elvégezte a regionális területfejlesztési szakot, és végül ő is megfejelte mindezt egy jogi diplomával. Még számos példát hozhatnék, csak attól jönnék zavarba, ha azt kérdezné tőlem valaki: látszik-e a törvényhozás szakmai színvonlán és a politizálás kultúráján, hogy a képviselők jelentős része igen iskolázott, művelt ember. Szerencsére nem kérdezik, ezért nem válaszolok.

Nagyon változó, hogy ki mennyire enged bepillantást a családi életébe. Van, aki semennyire – Lendvai Ildikó MSZP-elnök például pár éve még azt is kivette a szövegből, hogy férjezett és van egy fia (nevük akkor sem szerepelt). Mások részletezik házasságaikat és gyermekeik pályafutását. A többség családos: mindössze 9 honatya nőtlen (26 és 37 év közöttiek), két fiatalember nem szól erről, és két negyvenes hölgy családi állapota is homályban marad. Ugyanakkor 12 képviselőnek van öt vagy hat gyermeke: közülük 7 FIDESZ-es (Orbán Viktor az egyik), 3 kereszténydemokrata és egy független, a szocialista Szabó Imre miniszter pedig hat gyermeke közül a 15 éves fiát tavaly vesztette el közlekedési balesetben.

A politikával járó stressz rossz hatással lehet a magánéletre – talán erre lehet következtetni abból, hogy minden hatodik képviselő elvált már egyszer. Igaz, némelyikük ezt nem közli egyenesen, csak a korábbi almanachokkal összevetve lehet látni, hogy most másképp hívják a házastársukat. Az is árulkodó, ha valaki közli, hogy öt éve vette el jelenlegi feleségét, de tizen- vagy huszonéves gyerekekről is beszámol. Olyan is van, aki az almanachban nem említi a témát, bár lapoknak ő maga beszélt házassága felbomlásáról. Itt nemigen van különbség pártállás szerint: a 65 érintett közül 28 szocialista, 24 FIDESZ-es, 8 liberális, 4 volt vagy megmaradt MDF-es és egy kereszténydemokrata – legfeljebb ez utóbbira figyelhetünk fel, tekintettel a katolikus egyháznak a válással kapcsolatos felfogására…

Van egy ide kapcsolódó érdekesség. Rogán Antal V. kerületi polgármester (FIDESZ) láthatóan és tudatosan épít a bulvársajtóra. Válása és újabb házassága éppúgy állandó téma volt például a Blikkben és másutt, mint második gyermekének idei megszületése, vagy az, hogy milyen gondosan törődik az első házasságból származó kisfiúval. Mindezek a képes riportok az ő közreműködésével születnek, a lapok gyakran meg is jegyzik, hogy a politikus szívesen mesél szívügyeiről. Eközben az almanachban erősen tartózkodó. Első képviselősége idején ennyi szerepelt a kötetben: Felesége, akivel 1999 őszén kötöttek házasságot, jogot és teológiát tanul a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A következőből a családi állapot teljesen kimaradt – akkor nyilván nem akart szólni a válásról, a mai kommunikációs taktika még nem alakult ki. Most viszont, bár a „válás” szó nem szerepel, benne van az életrajzban, hogy 1999-ben kötött első házasságából született András fia (2003). 2007-től felesége Gaál Cecilia. (A februárban született Dani már kifutott az időből, addigra a kézirat le volt zárva.) Azt már csak a bulvárlapokból lehet tudni, hogy az új após Gaál Antal állatorvos, aki 1990-94-ben MDF-képviselő volt, az első szabad választásokon az akkor boglárlelleinek nevezett választókerületben ő győzte le Horn Gyulát. Van itt egyébként egy meglehetős rejtély: a magát független újságnak minősítő Mai Belváros című lap 2007. augusztus 28-i száma három oldalas képriportban (címe: Álomesküvő álompárral) számolt be arról, hogy az ifjú párt a Szent István bazilikában Szabó Géza kanonok eskette. Nomármost a katolikus egyház a válást nem ismeri, templomban csak az esküdhet, aki egyházi szempontból nőtlen, illetve hajadon. (A polgári házasság vagy válás egyházilag nem létezik.) Vagyis két eset lehetséges: az egyik az, hogy 1999-ben egy katolikus egyetem teológushallgatójával csak az anyakönyvvezető előtt házasodott össze a politikus, templomban nem. Ez elég meglepő lenne. A másik lehetőség: az Apostoli Szentszék érvénytelenítette az első házasságát, ami egy elég hosszú, bonyolult és állítólag nem is olcsó eljárás végén következhet be. Ha én bulvárújságíró lennék, ennek utánajárnék.

A bulvársajtó másik kedvence Deutsch Tamás (FIDESZ, 19 év után most már lemondott mandátumáról, mert bekerült az Európai Parlamentbe), aki elég furcsán oldotta meg a helyzetet. Négy gyermekének felsorolása után (akik közül három az első házasságból, egy pedig köztudottan egy másik kapcsolatból született) ennyit ír: 2005-ben vette feleségül Für Ágnes Sarolta rendezvényszervezőt. Az már nincs ott, hogy 2008-ban tőle is elvált, pedig ez még „lapzárta” előtt történt. Ugyanakkor viszont a nevében érvényesítette a válást: Deutschként szerepel, és egyáltalán meg sem említi, hogy 2006. január 26. és 2008. október 14. között Deutsch-Für Tamás volt a hivatalos neve, és csak a második házasság felbomlásakor vette vissza az eredetit. Mindez azért érdekes, mert a sajtóban ő is sokszor beszélt a magánéletéről. A már említett Kéri László-féle Playboy-interjúban öniróniára is hajlamos: valamit, amit a nevelésben fontosnak tart, úgy vezet fel, hogy az összes gyerekem összes édesanyjának el szoktam mondani…

Meglepő eset Hagyó Miklós főpolgármester-helyettesé (MSZP): az előző almanachban azt látom, hogy nős, egy leánygyermeke született. Most viszont: nőtlen, korábbi élettársától egy leánygyermeke született. Hát akkor összeházasodott annak idején a kislány mamájával, vagy sem? Egyébként Hagyóról az is kiderül, hogy az öccse FIDESZ- és Fidelitas-aktivista…

Az őszinteség más témákban is változó. Kispál Ferencnél (FIDESZ) például ez olvasható: 2007. október 12-i hatállyal lemondott országgyűlési képviselői mandátumáról, miután egy mobiltelefonnal készült videofelvétel szerint távol lévő képviselőtársa helyett is megnyomta a szavazógombot. Megnyomta vagy sem? Ha igen, miért kell a videofelvételre hivatkozni? Ha nem, akkor miért nem ezt írja – persze akkor meg kellene magyarázni, mit mutat a felvétel és miért mondott le. Furcsa mondat.

Ahogy négy éve, most is kötelességem megjegyezni, hogy az Országgyűlés Hivatalának felkérésére én lektoráltam a partlamenti almanach kéziratát, vagyis a szokásos hibavadászatot illik mellőznöm, mert ha van benne tárgyi hiba és elírás, azt én hagytam benne. (Szerintem egyébként lényeges nincs.) Viszont van benne rengeteg érdekesség, amelyeknek csak egy kis részét idéztem fel. Sajnos nem könnyű hozzáférni a vaskos kötethez, mert bolti forgalomba nem kerül és egyelőre az interneten sincs fenn – komolyabb könyvtárakban érdemes keresni –, de ajánlom mindenkinek, akit érdekel, kik alakítják a politikát a Kossuth téri nagy Házban.