Egy sorozat első darabja mindig árulkodóbb, mint a többi, mert akkor a sorozat még nem sorozat, okoskodtak a tanácsnokok. Fel kellene eleveníteni, alaposabban utánanézni, kik jártak ott Galgagyörkön a Rákóczi utca fölső végén a kiköltöztetés napján, illetve az arra virradó kritikus éjszakán. Hátha közülük vagy az ő ismeretségi körükből kerülnek ki a tettesek.

Az ötlet nem volt új, ezt a lehetőséget már a Nemzeti Nyomozó Iroda is vizsgálta, de a Vének Tanácsa az első ülését azzal zárta, hogy újra elő kell venni a galgagyörki aktákat. Nem tudni, kiderül-e valaha is, hogy az ORFK–BRFK nagy öregjei mire jutottak volna az előzmények még alaposabb vizsgálatával, mindenesetre az NNI 2009. augusztus 21-én hajnalban előállt a maga megoldásával, és Debrecenben, a Perényi 1 diszkóban elfogta a gyanúsítottakat. A Vének Tanácsa úgy szűnt meg, hogy egyetlenegyszer ülésezett. Máig érvényes azonban a feltevése, hogy minden út Galgagyörkre vezet.

Galgagyörk kis, ezerlelkes község a Cserhát déli peremén, a Galga partján. Lakosság-összetételét kétszer is nagy európai vérzivatarok utórezgései alakították: előbb I. József édesgetett ide szlovák telepeseket Felső-Magyarországról a török és a Rákóczi-háborúk után, csaknem két és fél évszázaddal később pedig, a másdik világháború lezárultával Eduard Beneš édesgette vissza őket immár Csehszlovákiába. 76 család, a népesség egyharmada „repatriált” az évszázadok során szinte teljesen eltótosodott faluból – 1900-ig így is hívták: Tótgyörk –, és az üresen maradt, rendezetlen tulajdonviszonyú házakba költözködött be az addig jobbára földpincékben élő környékbeli cigányság. A galgagyörkiek csaknem fele ma is szlováknak vallja magát, a helyi általános iskolában heti négy órában szlovák nyelvet oktatnak, a faluban két kisebbségi önkormányzat is működik, egy szlovák és egy cigány, és ami a történet szempontjából legfontosabb: máig élő hagyománya van a megürült házak önkényes birtokbavételének. Mondhatni: szokásjog.

Galgagyörk utcái többé-kevésbé csúzli alakot rajzolnak ki, amelynek markolatán és egyik szárán halad végig az Aszód–Balassagyarmat műút, míg a másik szára bozótos völgykatlanba fut. Ez a szár a Rákóczi Ferenc utca. Egyes köztes szakaszain olyan, mintha máris véget ért volna a falu, és a fölöslegessé vált aszfaltot légkalapáccsal törték volna szét. Nemrég itt egy kisfiú akkorát esett biciklivel, hogy helikopterrel vitték kórházba.

Mint egy zsákfalu zsákutcája, olyan ez a faluvég a sivár, lepusztult házaival. A legvégéből meredek, kanyargós földút visz föl a határba. Ez a földút azonban a látszat ellenére cseppet sem elhagyott, napjában tucatszor roncsautók száguldanak végig rajta, föl a puszta katlantetőre. Ha megkérdezem az ittenieket, hová vezet ez az út, csak a vállukat vonogatják, és azt felelik, hogy a szomszédos falvakba, Kállóba, Erdőkürtbe, Püspökhatvanba. Eltelik egypár nap, mire megtudom, hogy ez a dűlőút bizony mégiscsak zsákutca. Egy messzi-messzi szeméttelepre vezet, ami „félnapi járásra” esik innen.

Galgagyörk lakosságának becslések szerint harminc százaléka cigány. Nem nehéz kitalálni, hogy zömük a három faluvég közül melyikre összpontosul. Ide, amely nem visz sehova. A Rákóczi utca fölső végébe. Itt következett be az az incidens, ami a feltételezések szerint, közvetlenül vagy közvetve, elindította azt a lavinát, amely szerte a 3-as út mentén hat roma ember életét követelte. Az első lövések itt dördültek el. Nomen est omen: a polgármesteri hivatalban hányódik egy 1883-ból való színezett birtoktérkép, amelynek a 6-os számú szelvénye ábrázolja ezt a majdani faluvéget a völgykatlan szorításában. Gyönyörű folyóírással ott feketéllik a dűlőnév mellette: Csapás alatt.

Ez a réges-régi földrajzi név azonban mára kikopott a köztudatból, a helybeliek helyette „Cigánypartot” mondanak. Igazságtalan elnevezés, mert a faluvég két tucat házából legföljebb hat-hétre lehet ujjal mutogatni, a többi rendezett, ápolt porta, és az itteni romák olyannyira magyarnak vallják magukat, hogy még nemzetiszín zászlót is kilógatnak az ablakba. Lakik itt továbbá egy fafaragó népművész, aki maga készítette házszámtáblájára II. Rákóczi Ferenc portréját és a koronás magyar címert is ráfaragta. Másutt Krisztust bárdoltattak a balkonkorlátra. Amott az utca legnagyobb, manzárdos háza már a modernség jegyében épült, kerítését az építőipari szakközépiskolás fiú gyűjteménye, 172 ezüstös dísztárcsa ékesíti; olyan, mint egy viking hadihajó oldalfala az evezősök kiakasztott pajzsaival. Harmadszomszédja egy szép régi tornácos ház, amelynek Szlovákiába kitelepült hajdani gazdája pár éve hazalátogatott, és majd elsírta magát örömében, hogy még megvan a szög, amit ő vert a falba. Vele átellenben egy másik cigány család a háza csinosításában odáig ment, hogy az ablakok közé három gipszfrízt rakatott, balra-jobbra stilizált virágvázát, középre buzogányos kentaurt. És ott a Tedás-ház, az utca legszebb háza! Igazából nem is a nagy ház az érdekes, amelynek különleges, lépcsőzetes hátrafutása az utcáról amúgy se látható, hanem a nyári konyha. Remekbe szabott hajlék: ugyanúgy az utcafronton és ugyanolyan sárgásvörösen pöffeszkedik, mint a főépület. Utcai szobája a kétfelé néző hatalmas, sokszemű ablakaival olyan, mint egy kisebbfajta műterem. Hátrébb széles tornác húzódik, ide nyílik a füstölőkamra, a tornác elforduló végébe pedig a pincelejáró, mert ennek a takaros kis építménynek saját pincéje van. Az épületegyüttest az ötvenes években emelte Tedás József helyi gazdálkodó. Három fia háromfele ment, az egyik Györkre, a másik Mácsára, a harmadik Csővárra, és amikor az ingatlant a kilencvenes években megörökölték, egyikük se tartott rá igényt. Nincs mit kezdeni vele, vonogatták a vállukat, úgyis el fog értéktelenedni, gyorsan el kell adni, mielőtt a cigányok beköltöznek. Igazuk lett, de arra ők se gondoltak, hogy a szülői házból idővel háborús tűzfészek lesz.

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. A Vízművek évente nyolc-tíz rászoruló családnak megadta a lehetőséget, hogy ingyen felcsatlakoztatja őket a közműhálózatra, ha a vízóraaknát önerőből megépítik. A Tedás-ház nyári konyhájába beköltöző kisgyerekes cigány pár is jelentkezett, és a bekötésnek köszönhetően nemcsak vezetékes vízhez jutott, hanem innentől névre szóló hivatalos számlával tudta igazolni, hogy abban a házban lakik.

Nem mintha a Rákóczi utcában bárki is firtatná, hogy ezt vagy azt az üresen álló házat ki milyen jogon foglalta el. Ilyen ház több is akad. A fiatal pár közelről költözött: a fiú, Jankó a közvetlen szomszédból, a lány, Heni az utca túloldaláról, négy házzal följebbről. A dolgot mindenki természetesnek vette, a helybeliek, a közműszolgáltató, a polgármesteri hivatal, sőt az egymást követő tulajdonosok is, akik közül igazán egy se akart lakni a házban. Ilyesmire csak egy vetemedett: a 2005 tavaszán vételi szándékkal jelentkező Pölöskei László.

– Megpróbáltam lebeszélni – emlékezik vissza az akkori polgármester, Matejcsok János. – Ajánlottam neki több eladó házat is a faluban, persze azok lényegesen drágábbak voltak. Azt mondta, neki ez kell: jó nagy, olcsó, és szép a környezet. Műhelyt fog csinálni benne, asztalosműhelyt, merthogy ő asztalos. Megkérdeztem, jól meggondolta-e. Nem tágított, csak az járt a fejében, hogy ötszázezer forint nem pénz egy ilyen szép ingatlanért. Megvette, de csinált egy nagy butaságot. Megengedte, hogy a nyári konyhában ott maradjon a fiatal roma család, amíg saját házat építenek szocpolból.

Pölöskei László és élettársa, Szép Anita 2005 tavaszán a nagy házba való beköltözésükkel gyakorlatilag elfogadta, hogy mellette a kicsiben illetéktelenek laknak. Ártalmatlan fiataloknak látszottak, kisbabával, a fiatalasszony még be se töltötte a tizennyolcat, Pölöskei pedig nem volt az a tiltakozós fajta. Az események utáni hír- és showtévés kamerák negyvenéves, vékony arcú, felfésült hajú, tejfölszőke férfit mutatnak, keskeny bajsza pedánsan borotvált szakállkában folytatódik apró álla körül. Naiv konkvisztádor, aki nem jut semmire.

A kiköltözés egyre csak húzódik, és egy év se telik bele, nádpallós kerítés emelkedik a telken a két család között, és a hároméves lakóközelség során a drámai szereplők száma nagyjából megduplázódik. A kerítés egyik oldalán születik még két gyerek, a másikon egy sem, lesz azonban egy pitbullféle, cseppet sem mellékesen. Ahogy nem mellékszereplő a sorra születő gyerekek nagybácsija sem, Kisdomonyi, aki a cselekmény kezdetekor még csak tizenöt éves, ám idővel szabad átjárása lesz ezen a kerítésen, amikor a ház ura dolgozni megy.

Az együttélés dinamikája mindvégig hullámzó, hol zavartalan, hol zavaros. Az első súrlódások anyagi természetűek. Ki fizesse a vizet, ami a fiatal cigány pár nevén van? Ki fizesse az áramot, ami az új tulajdonosékén? Ha megosztják, hogyan osszák meg? Lehet-e autót mosni a drága vízen, lehet-e bömböltetni a magnót a drága áramon? Az egyik elzárja a vízcsapot, a másik kikapcsolja a villanyt. Az az idő is eljön, amikor az áramszolgáltató kapcsolja ki, mert a számlákra nem telik. Az egyik innen hozza dróton, a másik amonnan hosszabbítón.

A sebtiben felhúzott kerítés csak ront a helyzeten. Pölöskeiék fel vannak háborodva, hogy mi jogon emel valaki kerítést az ő telkükön, és egyáltalán, mikor költöznek már ki. Jankó és Heni arra hivatkozik, hogy ők ezt a nyári konyhát „zsebszerződéssel” megvették valamelyik közbülső tulajdonostól, addig el nem mennek, amíg azt a pénzt vissza nem kapják. Ami nem kis összeg: nagyjából a fele annak, amennyiért Pölöskeiék az egész ingatlant szabályos adásvétellel, nyárikonyhástul megvásárolták. [Ki kellett volna fizetni, jegyzi meg unokabátyám, dr. Sántha István, aki évtizedeken át volt a kaposvári cigány kisebbségi önkormányzat jogtanácsosa, és hetvenhét éves korában hagyta abba a praktizálást.] A hangosabb veszekedésekhez rendszerint csatlakoznak a fiatal cigány pár hozzátartozói.

Így telik-múlik az idő, és a háttérben kibontakozik egyrészt egy furcsa lövészárok-barátkozás a roma kamaszfiú és az unatkozó szépasszony, másrészt egy groteszk magánháború a pitbull és a kamasz között.

Várható volt, hogy itt előbb-utóbb vér fog folyni. Azt azonban kevesen gondolták volna, hogy az a pitbullé lesz.

2008. június elején egy pénteken Kisdomonyi a nővérééknél, a nyári konyhai oldalon motoros fűkaszával nyírja a füvet, és közben hergeli a kerítés alatt hol itt, hol ott átfurakodni igyekvő kutyát. Egy ilyen imitált viadalt nem nehéz elhibázni, a fiúnak amúgy sem erős oldala a fegyelem. A fűkasza egyszer csak megszalad, belevág a kutya pofájába. Szándékosságról szó sincs, de nagy cirkusz lesz, Anita fűnek-fának telefonál, végül az állatorvosnak is, aki kijön, és a helyszínen két és fél órán át varrja a kutya képét.

Talán ez az incidens is elsimul, ha Pölöskei ugyanannyira kétségbe volna esve, mint az élettársa, és azonnal kocsiba vágná magát. Csakhogy ő fegyelmezetten végigdolgozza a napot a munkahelyén, egy aszódi építőipari káeftében, sőt hazafelé be is vásárol. Így történik, hogy a bolt előtt összefut Kisdomonyival, és persze nem megy el mellette szó nélkül.

Az alábbi párbeszéd fiktív, de valami hasonló hangozhatott el.
– De nagy embernek képzeled magad, belevágsz a kutyám képébe!
– Bevágok a feleségednek is, tudod, ugye?
– Kis taknyos vagy te ahhoz. Fel se éred.
Pölöskei ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, kinyitja a kocsija ajtaját, hogy bepakolja a vásároltakat. A fiú azonban a lekicsinyléstől annyira felhúzza magát, hogy odalép, és hátulról nagy erővel fültövön vágja a férfit. Pölöskei fél fejjel magasabb a fiúnál, de nem áll le verekedni, beül a kocsijába, hazamegy. Amikor kiderül, hogy a dobhártyája beszakadt, műteni kell, feljelenti Kisdomonyit.

Kisdomonyi a Nagydomonyi fia, aki a közeli Domony községből költözött Galgagyörkre, onnan a ragadványnevük. Megnyerő arcú, keszeg fiú, bár ez utóbbi nem nagyon látszik, mert mindenhová kocsival jár, többnyire ki se száll belőle. Igazából csak ilyenkor tudok beszélgetni vele: ha a házuk előtt parkol a fehér Fiat Tipo, odahajolok az ablakhoz, és kérdezgetem.
– Miért ütötted meg Pölöskeit?
– Én nem ütöttem meg, csak a kocsiablakot vertem be.
– Nem arról beszélek, hanem az egy héttel azelőtti balhéról, a bolt előtt. Miért ütötted meg?
– Ő kezdte.
– Én máshogy tudom.
– Ő kezdte. A felesége nem akart leszállni rólam, kértem, hogy állítsa le, de nem hitte el. Kis taknyosnak mondott. – Nem emeli fel a hangját, de csinos arcán a fintorok elárulják, hogy ez volt az a mondat, amitől bepöccent. – Meg akart ütni, csak nem talált el.
Egyszerre ennyit lehet tőle kérdezni, aztán legközelebb megint ugyanennyit. Nem jó interjúalany: ha megbeszélek vele egy időpontot, arra a napra eltűnik.

Kisdomonyi természetesen autóval jár annál az ominózus boltnál, és nincs egyedül: az autóban ül két-három rokona is. Két nap múlva, vasárnap az egyik közülük beleköt Pölöskeibe a Czeba kocsmában, ki akarja rángatni a kocsma elé, de mert az asztalos nem hagyja magát, odakinn várnak rá. Pölöskei kihívja a rendőröket, rendőri kísérettel megy haza. Az események azonban nem gyorsulnak fel, az új hét csendesen telik, egészen szombatig.
Szombaton, június 14-én ballag a Kisdomonyi húga, nagy a készülődés a faluvégen, a Domonyi-ház udvarán asztalokat, hangfalakat állítanak, a közelben lakó nem rokonok és nem meghívottak rosszat sejtenek. Az ünneplők a szélrózsa minden irányából, legalább négy szomszédos faluból érkeznek. A hangulat tetőfokán Kisdomonyi egyszer csak otthagyja a társaságot, a Pölöskeiék házához megy, Anita nevét kiabálja, a kaput rángatja, amely egy idő után oszlopostul kidől, és mert még mindig nincs odabentről reakció, a fiú dühében csupasz kézzel bezúzza a ház előtt parkoló Opel Omega hátsó ablakát. Az apja jön érte, elráncigálja, de mentőt kell hívni hozzá, patakzik a vér az alkarjából. A rohamkocsi magával viszi a fiút a váci kórházba.

Innentől kezdve szinte folyamatos vonulások zajlanak huszonnégy órán át a Rákóczi utca fölső végében. Jön a meglehetősen kapatos Nagydomonyi a rokonaival és az ígérettel, hogy megcsinálják a kaput, megtérítik a kárt. Elmennek, de amikor megjelenik egy rendőrautó, és a járőr nekiáll jegyzőkönyvezni a kidöntött kerítés mellett, visszajönnek, hogy a rendőrök lelkére beszéljenek. Az utca nagy nehezen kiürül, aztán újra benépesül, amikor kiderül, hogy Kisdomonyi nem jött haza a kórházból, kihallgatásra bevitték a váci fogdába. Ekkor már különböző szidalmak, fenyegetések hangzanak el, hogy mi fog történni, ha a fiú reggelre nem lesz itthon. A bankettozókból verbuválódott ostromsereg letáborozik a ház előtt.
Az ellentábor lassan és apránként vonul fel. Pontosan nem tudni, hogy a Magyar Gárdán kívül ki mindenkit riadóztat a megrémült pár. Autók jönnek-mennek, viszont fenyegetések hangzanak el. Azt meg végképp nem tudni, hogy a rendőrség újbóli kivonulta és elvonulta után, késő éjjel, amikor épp cseperegni kezd az eső, ki az a fél tucat markos ember, aki odamegy a nyári lakhoz, kiparancsolja az ottaniakat, aztán tör-zúz odabent, kicipeli, és az utcán felgyújtja az ágyneműt.

Pirkadatig vészjósló csend van. Aztán reggel újból tele lesz emberekkel az utca, fent a cigányság gyülekezik, középen a rendőrség készenléti egysége, lent a felmentő sereg, a Magyar Gárda. Sok ember néz farkasszemet egymással különböző felállásban, míg végül a gárda egy kisebb „egyenruhátlanított” különítménye néhány jeltelen autóval, rendőri biztosítás mellett felmehet a Pölöskei-házhoz. Kiköltöztetik Pölöskeiéket, sőt a szemben lakó négytagú családot is, amely gyorsan meghozza döntését, hogy Galgagyörkből ennyi elég. A konvoj útban Budapest felé megáll Galgamácsán, ahol Pölöskei László és Szép Anita interjút ad Bayer Zsoltnak, az Echo Tévé riporterének. Másnapra már az egész ország tud az esetről.

– Mit akartál Pölöskeiéktől? Miért hagytad ott a bankettet, minek mentél oda? – hajolok oda a fehér Fiat lehúzott ablakához.
– Tisztázni akartam a Lacival ezt a dolgot. Hogy jóban voltam a feleségével.
– És miért volt ez olyan fontos?
– Nem akarta elhinni.
Kisdomonyi készségesen, higgadtan válaszolgat, el se hinném, hogy ez a vékony, jóvágású fiatalember szabályos méregzsák, ha időnként minden különösebb indok nélkül hátra nem perdülne, rá nem csattanna a hátsó ülésre berendezkedő három kis cigány lurkóra: – Nem tudtok végre nyugton maradni?!
– Sokat ittál?
Hányavetin megrántja a vállát.
– Igen.
– Ha a Lacival akartál beszélni, miért az Anita nevét kiabáltad?
– A Laciét kiabáltam. Nem akartak beengedni.
– Magaddal akartad vinni az Anitát?
– Én csak a Lacival akartam ezt a dolgot megbeszélni.
– És később, az a Joshi Bharat-show mire volt jó? Mit akartál elérni vele?
– Azt ígérték, beültetnek a hazugságvizsgálóba minket. Akkor végre kiderül, hogy én mondtam igazat.

Amikor Kisdomonyi apja elment egyezkedni Pölöskeihez a ledöntött kerítés és a betört autóablak ügyében, néhányan a bankettezők közül vele tartottak. Nem nyomásgyakorlás végett, hanem mert kíváncsiak voltak. Nem a kerítésre, hanem a nőre. Aki miatt ez a rokongyerek úgy megbolondult.

Ezek az emberek nem rejtették véka alá csalódottságukat. Ott állt előttük egy huszonnyolc éves, szélfútta barnásszőke hajú, kényeske arcú, domború homlokú nő. Szépnek szép, de ők egy hollywoodi szépséget vártak, aki a hírek szerint pornózik is, ez a nő meg olyan, mintha egy nézhetetlen magyar művészfilmből pottyant volna ide a nagy lila szemüvegével.

De Kisdomonyi nem ezt látta benne. Neki ő a szép fehér nő volt, akit sikerült elvennie az erős fehér férfitól, és ezt a dicsőséget most el akarják tagadni tőle.

– Nagyon szerelmes volt a fiamba az Anita. Koslatott utána. Ő meg, szegény, szűz volt. Neki ő volt az első. Kérjél egy cigit anyától! Gyújtót is hozzál.

A kisfiú teker egyet a kis műanyag motor kormányán, bemotorozik az udvarba, kihozza a házból az öngyújtót és a szál cigarettát, az asszony rágyújt. Fent csak egyetlen ép foga van, a többi megfeketedett, letört csonk, de csukott szájjal így, negyven körül is kedves, megnyerő az arca, el se hinném, hogy kivetkőzött magából, miket kiabált négy házzal lejjebb azon az éjszakán, pedig akkor még meg se történt a lánya kitoloncolása a nyári konyhából.
– A nagylányom is, hogy járt. Azt a kis tetves bútorát mind összetörték neki. A plazmatévéjét keresztüllőtték. De majd megbünteti őket az Úristen.

A kapunál beszélgetünk, a kerítés mögött terül el az udvar, ahol a ballagás utáni bankettet tartották. Az udvar tágas, a ház nagy, szükség is van rá, mert a ballagás éjszakája óta a nagylányuk újra itt lakik, immár férjestül, gyerekestül. A nagylány nem sokban ütött az anyjára, feketébb, soványabb, indulatosabb, minduntalan félhangos, rosszindulatú megjegyzéseket tesz. A férje pont az ellentéte: zömök, fekete, bajuszos, csöndes ember.
Egyedül a nagycsalád fejével, a Nagydomonyival nem sikerül találkoznom.
– A férjem kőműves, dolgozik, sosincs itthon. Mégse jutunk semmire, nézze, a házunk is pucolatlan. Már azt is megbántuk, hogy építkeztünk.
A házban nincs semmi rendkívüli, annál inkább a zománcos házszámtáblában. Itt van a kerítésre erősítve, és a számjegy köré valaki filccel ezt firkálta: „Ne közelíts mert pórul jársz, vágod”.
– Nagyon keserves a cigányoknak az élet idefenn. Ha nincs munka, a férjem elmegy dolgozni a kukásokkal is. Elmegy lomtalanítani. Az önkormányzat segíthetne, de nem segít. Kértem, adjanak bérletpénzt. A lányom Vácra jár, varrónőnek tanul. Kaphatna ösztöndíjat, de nem kap, pedig négyes-ötös tanuló. Más kettessel kap. Az egyiknek adnak, a másiknak nem. Az én lányom szépen öltözködik, lehet, hogy neki azért nem.

Arról a tizenöt éves lányról van szó, akinek egy éve a ballagása volt. A legjobb barátnőjével jár Vácra, valamilyen fokon rokonok is. Szépek, csinosak mindketten, õ kicsit tarkább, kontyosabb, a fülében nagy ezüstös karika, a barátnője világos pólós-farmeros, fekete haját tigriscsíkos pánttal hátrafogja.
– Mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja. Én mindig azt mondom, hogy „gyerekem, ha nincs munka, inkább rágjál kenyérhéjat!” – Ez az intő szózat igazából már a mellettünk tébláboló két lánynak szól. A lányok grimaszolnak, és gyorsan odébbállnak a szomszédba. – Élnek nálunk kutyábbul is, tudom, a gyerekeiken látom. De legalább annyit mondhatna nekem, hogy „Julis, nem”. Amikor nekünk kellett besegélnünk a polgármesteri székbe, itt csúszott-mászott. Amikor én kérem, segéljen, meg se találom. Elköltözött Gödöllőre a faluból.

– Ilyen hülyeséget! Hogy ki kellett űket menekíteni! Hát három órán keresztül őrizetlenül voltak, mégse bántotta űket senki. Semmi baj soha nem volt. Neki ez nagyon jól jött. Volt mire hivatkozni.

A faluvég egyik utolsó háza előtt ülünk a bejárat előtti kis teraszféleségen, sok lépcső magasan, rózsalugas takarásában. A ház tetszetős, referenciamunkának is bőven megteszi, merthogy építője kőművesmester, saját brigádja van, bár többnyire sorházakon dolgozik. Kék szemű, elhízott, negyvenvalahány éves cigány ember. Püspökhatvanból származik, Galgagyörkre a felesége révén került.
– Nézze meg, üres az utca, itt mindenki dolgozik. Mesebeszéd, hogy csak a segélyt várja. Én munkaadó vagyok, tudom, ki mit csinál a faluban. Adtam munkát ennek a Pölöskeinek is, de nem fűlt a foga hozzá. Én mondom, csövesek voltak ezek, és amikor kitelt a becsületük, elhúzták a csíkot.
– Magának dolgozott a Pölöskei?
– Dolgozott hát. Ajtót passzított, ledolgozta a csütörtököt, ledolgozta a pénteket, fölvette a pénzét, aztán többet nem jött.
– De maga meg volt elégedve vele?
– Én vártam, hogy jöjjön hétfőn, de nem jött. Nálam a péntek a fizetésnap, elmentem hozzá, odaadtam a kétnapi bért. Hát ott olyan kosz, dzsuva volt! Tányérok a földön, az asztal téglából. Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz belőle: pénz állt a házhoz, most egy hétig havaj. Csak ezt tudom mondani: csövesek voltak, nem kár, hogy elmentek. A végén már rendesen éheztek, a cigányok etették őket.
– Maguk?
– Nem mi, a lentiek.
Azon a több mint egy évvel ezelőtti szombat-vasárnapon az itt élőknek színt kellett vallaniuk: utcára vonuljanak-e a nyárikonyha-párt hívó szavára, vagy inkább maradjanak otthon, vállalva a parasztház-szimpatizáns bélyegét. Az akkor kialakult frontvonalak megmerevedtek, a megosztottság azóta se szűnt: ki-ki a pártállása szerint sározza be vagy nagyítja fel a szereplőket. A „lentiek” és a „fentiek” soha nem fognak megegyezni abban, hogy a nyárikonyha–parasztház huzakodásban kinek kellett volna engednie. A végeredmény: üresen, elhagyottan düledezik, romlik mindkettő. Az ingatlan immár lakhatatlan, eladhatatlan.
– Itt élünk húsz éve, soha nem engedtük le a redőnyöket, most meg mindig leengedjük. Hát itt olyan kiabálás volt akkor éjjel, hogy az rettenetes. Rengetegen voltak. Akit az utcán találtak, megkergettek. Azt üvöltötték: „Cigány holokauszt lesz!” Ott vitatkoztak szemben, hogy „menjünk be, ne menjünk be”. De csak a kerítést döntötték le. Az a kislány a nyári konyhából ide menekült be. Karonülővel.
– A Heni ide menekült be?
– Nem a Heni, hanem a húga. Ő hozta át ide a kicsit.

Akár egy második világháborús partizántörténet. Az ehhez az oldalhoz tartozók, a „fentiek” közt nem találok olyan házat, ahol ne úgy emlékeznének, hogy a nyári konyhából kizsuppoltaknak ők adtak menedéket. Illetve egyet mégis. Ez az utolsó előtti ház a Rákóczi utcában.
– Idáig nem jöttek fel a cigányparton. Ha feljönnek, nekünk végünk – magyarázza a görbe indiánarcú nő, a fülei kajlán szétállnak, a szemöldökét összehúzza. – Csak belerúgnak, itt kõ kövön nem marad.
A szóban forgó épület ócska, megroggyant vályogház, a tetőt megbontotta a vihar, a szarufák most cserepek nélkül görbedeznek, és a födémre borított ócska nejlonfóliát kifeszítő cserépnehezékek úgy billegnek az eresz helyén, mint komor, hangtalan szélharangok.
– Hát ennek tényleg nincs sok hátra – mondom.
A nő bólint, majd váratlanul így szól:
– Szeretném a nevünkre venni. Én már csak ezért élek.
Rábámulok, aztán vissza a házra. Nem az lep meg, hogy õ is illegális beköltöző, hanem hogy egy ilyen házért akar körömszakadtáig harcolni.
– Ezt? De hát ez egy rom!
– Ki lehet javítani. Kértem, hogy segítsenek, de a polgármesteri hivatal elzárkózott. Hiába mondtam nekik, hogy olcsóbb, ha adnak kis pénzt a javításra, mert a négy temetés sokba lesz, ha ránk szakad a tető. Mit mondjak, nem keserítette el őket, hogy négy cigánnyal kevesebb. Kihurcolkodtunk bérlésbe, majd csak lesz valahogy, kijavítsuk.
Ez a kihurcolkodás szemlátomást nem érintette az ingóságok jó részét: egyszerűen csak felaggatták őket kívül a házfalra, és ettől az egész olyan, mint kirakodóvásárban egy zsúfolt placc, ami valami érthetetlen okból átfordult függőlegesbe, és úgy maradt. Álmélkodva nézem.
– Szét van dőlve, mit akar ezen javítani? Miért nem foglalnak el egy másikat? Hát én magam tudok legalább hármat itt az utcában, ami már biztosan nem kell senkinek!
– Az ilyen hatvancentis tömésfal nem tud tönkremenni. A gerendákat kicsit vissza kell húzkodni, párat kicserélni, cserepeket visszarakni, és kész. Csak nem adnak rá pénzt, mert nem a mienk. Pedig tizenhét éve lakunk benne, pici gyerekkel költöztünk ide a férjemmel. Próbáltam elbirtokolni, de nem akarják elismerni, ezen megy a huzavona. Jöjjön, mutatom a papírt! Gépileg van lefektetve.
Felmegyünk a nyomasztó bérház nyomasztó amerikai konyhájába, leülünk, a nő iratok közt kotorászik, a nyitott ajtón keresztül épp rálátok a málladozó vályogházra.
– A hivatalban utánanéztek, ez a ház Bercelen egy óvónőé. Megörökölte, de valami eljárás nem lett lefolytatva. Azt mondják, meg kell várnom az eljárás végét. Az is lehet, hogy én leszek az örökös. Ha a nevemen lesz, pályázhatnék felújításra.
Talál valamit, de nem iratot, hanem egy régi fényképet. Elgondolkozva tartja, egyelőre nem látok rá, kit vagy mit ábrázol.
– Itt nőttek fel a gyerekek. Itt halt meg a férjem. Egy szenvedélye volt, a szex. Minden harmadik hónapban mehettem abortuszra. – Megrázza a fejét, odaadja a fotót. – Itt kell kitartanom, mert ha nem, mehetünk a nyállal szembe.
Azt hittem, a férje lesz, vagy a gyerekek, vagy együtt mindannyian, de nem: õ van rajta kétéves korában. Kisfiús arcú, mosolygós gyerek, bizakodva néz a kamerába valami csempézett helyiségben, a kezében hosszú nyakú plüssállatot szorongat. Egy harminc körüli, elhivatottságot sugárzó nő térdén ül. Egy gondozónő térdén.
– Én állami gondozott voltam. – Hüvelyt, dohányt vesz elő, tölt magának egy cigarettát, rágyújt. – Tízen voltunk testvérek, egyedül engemet adtak be gondozásba. Kilenc hónaposan! Fótra kerültem, tizenöt éves koromig ott voltam, akkor hirtelen megjelentek a szüleim, addig azt se tudtam, hogy élnek. Hazavittek Vácdukára. Egy hétig voltam náluk, az is sok volt, nem tudtam őket hogyan megszólítani. Egy szál bugyiban eljöttem. Tizenkét évig dolgoztam folyamatos műszakban. Csömörön a csévélőüzemben, Bercelen a tekercselőben, Dunakeszin a csokoládégyárban… – Egy pillanatra hangot vált, megvidámodik. – Ugye, hogy teljesen úgy néztem ki, mint egy kisfiú? Most meg úgy nézek ki, mint egy disznó. Ha le vónék nyírva, látná, száz helyen be van törve a fejem. A nyakam szét van műtve tüdőaszmával. Ezért nem vettek föl szociális munkásnak. Fulladok.
– Ki verte meg? – kérdezem. – Azt mondta, száz helyen be van törve a feje.
Jó darabig hallgat, aztán így felel:
– Az élet.
Nem firtatom a dolgot. Visszaadom a fotót.
– Árulja el, miért nem költözik be senki a Tedás-házba?
Megütközve néz rám.
– A Tedás-házba? De hát az egy rom! – Megrázza a fejét. – Most már nem hurcolkodik senki. Csak ránk jönnének a gárdisták. Van egy itt is, itt a Cigányparton. Nem csinál titkot belőle.
– És ez mit jelent? Mi történik, ha szembejönnek az utcán?
– Semmi. Nem köszönünk, elmegyünk egymás mellett.

– Fönt minden rosszat elmondanak rájuk, nem kell elhinni. A Laci nagyon rendes, tisztességes ember volt. Apáméknál is ő rakott be ablakot. Nem neki kellett volna elköltöznie, hanem azoknak, akik kimarták innen. Mi sokáig együtt jártunk dolgozni a tizennyolcadik kerületbe. Egy építőipari vállalathoz. Ez a moszkvai őrkutya is onnan van, ott adták két éve.
– Moszkvai őrkutya?
– Ez a fajtája.
A kutya nagyobbacska vasketrecben gubbaszt, csak estére eresztik el, onnantól ő vigyázza a telekhatárt. Az egész utcában ez az egyetlen valamirevaló gazdaság, a zsúfolt udvaron, árnyas fa alatt még drapp katonai sátor is áll. Odébb karámlabirintus girbegurba, karvastag korlátfái húzódnak, a két bika nemrég kipusztult belőlük, de följebb, a domblejtő közepén félig nyitott kis pajtaféle áll, oldalfalai kiszolgált kocsmatranszparensek, kis italbolt, hofbräu münchen, benne gyönyörű ló dobog, prüszköl, várja az abrakot, és mint valami őrszem, hol erre, hol arra dugja ki fényes barna fejét állása sorompórúdjain.
– Gyönyörű ez a ló – mondom.
– Négyéves pej kanca. Apja-anyja versenyló volt.
– Lovagoltat vele?
– Ugyan! Még nyergem sincs, egy barátomtól szoktam kölcsönkérni a faluban. Egy nyereg nagyon drága holmi.
– Gondolom, lovagol rajta az egész család.
– Na nem! – rázza meg a fejét a gazda. – Embernek van az!
A négygyerekes gazda csöndes, szótlan ember. Tősgyökeres györki, a felmenői annak a négy-öt cigány családnak a leszármazottai, amelyek időtlen idők óta a faluban laktak, muzsikusok, vályogvetők, kosárfonók, drótosok. Sörtére nyírt kerek koponyájú, bajuszos mokány férfi, kockás flanelinge bal vállán nagy fekete műanyag pók ül, mint valami profán rangjelzés. Nem mordan, inkább derűsen hallgatag, kerítéslécből rótt kerítéskapuján a magánterület és belépni tilos! táblákat nem is venném túl komolyan, ha nem volna hátborzongató közvetlen alattuk a házszám: a két nagyméretű, egyforma számjegyet elakadásjelző háromszögekből fabrikálták; olyanok, mint két öles, vérvörös villám.
A gazda megabrakoltatja a lovat, aztán a korlátfákat, ólakat, öreg mikrobuszt kerülgetve visszajövünk az udvarra.
– Ez arra van, hogyha fát vágok – int a mikrobusz felé. – A fát azonnal le kell hozni, mert különben lába kel. Van egy kis erdőrészem.
Leülünk a kerti asztalhoz, várom, hogy ő kezdjen bele. Kis idő után magától belekezd.
– Én beléptem a Magyar Gárdába.
– Könnyen ment?
– Gödön volt toborzó, elmentem, jelentkeztem.
– Hány jelentkező volt?
– Én egyedül. Gond nélkül felvettek. Szentendrén volt az avató, azon a magántelken.
– Hányat avattak?
– Hatszázat.
– Van egyenruhája is?
– Van. Kisfiam, hozd csak ki a gárdás mellényemet!
A negyedikesforma fiú épp most jött meg az iskolából. Fekete, fürge, eleven gyerek, a homlokán hatalmas varr díszeleg, egy hete elesett az utcán biciklivel. Kihozza a fekete uniformist, az apja elveszi, előbb a hátoldalát mutatja meg a rávarrt fehér oroszlánnal, aztán az előoldalát a piros-fehér sávos címerpajzzsal és a sokszámjegyű azonosítóval.
– Mi vitte rá, hogy roma létére belépjen? – kérdezem.
– A gárda nem a romák ellen van. A gárda egyszerűen csak rendet akar. Hogy tartsák be a törvényeket. Ne kedvezzenek a semmittevőknek. De nem tagadom, én már a katonaságot is szerettem. Kilencvenben szereltem le. Aztán meg a gárdában jó a társaság. Családi napok vannak, bográcsozás, íjászat. Lehet vinni feleséget, gyereket.

Nem tudom kihúzni belőle, hogy mi adta a végső lökést, hogy elinduljon a tagtoborzóra, Gödre. Nem mondja ki, de valószínűleg olyan emberekhez akart tartozni, akik ha baj van, érte mennek, és bármi áron kihozzák őt, a feleségét, a gyerekeit, talán még a lovát is. Mint az amerikai filmekben.

Ebben az elhúzódó hidegháborúban az a legérdekesebb, hogy a két fél szállásterülete tökéletesen elkülönül. A Tedás-telken egy éjszaka felhúzott „berlini fal” vonalától északra laknak a „fentiek”, akik ebben az egész viszályban csak egy jelentéktelen háromszögtörténetet látnak, attól délre pedig a „lentiek”, akik úgy érzik, huszonnégy óra alatt háromszor is átsüvített a fejük fölött a lincs előszele, mégpedig egy „kis taknyos” miatt, jól mondta Pölöskei. Ezt a felállást nem befolyásolják még a rokoni szálak sem; lám, két hónapja az egyik fent lakó roma a nyílt utcán benzinnel leöntötte a lenti sógorát, és csak azért nem gyújtotta fel, mert az öngyújtója bedöglött.

Az ütközőzónában, ferdén szemben a Tedás-házzal, berogyott drótkerítés mögött, combig érő gazban düledező vályogház áll. Az utcára valamikor két pici ablakszem nyílt, amit pár éve megpróbáltak hagyományos kétszárnyúra cserélni, de a kísérlet nem sikerült: a vastag vályogfalban támadt űrrel nem bírtak a tokot körbefalazó téglák, az eresztelen tetőről lezúduló víz egyre nagyobb barlangot mos a falba, és fönt már csupaszon dől kifelé a gerenda. A ház lakatlannak, elhagyottnak látszik, mint ahogy az is, ám ebben a kiürített helyiségben, ebben a kudarcot vallott ablakban mégis rikítóan hupikék, vadonatúj függöny lóg, mint hajótöröttek tutaján a zászló: segítség, még élünk.

A vályogrész lakhatatlan. A mögéje hat éve felhúzott téglatoldalékban él egy ötvenéves, pánikbeteg cigányasszony két lányával. Korábban négy lányával szorongott ebben a húsz éve illegálisan elfoglalt hajlékban, de egynek sikerült a kitörés, Nyíregyházán lakik, egy pedig négy éve a vőlegényével együtt meghalt autóbalesetben. Meghalt a kőműves is, aki elkezdte beépíteni az ablakot. A tragédia árnya körbelengi a házat, nem csodálkoznék, ha az apáról is kiderülne, rég meghalt, de róla egészen más derül ki.
– Minket ingyen csináltak, engemet is, a húgomat is – közli minden felindultság nélkül a nagyobbik lány, Melinda. Huszonhat éves, teltkarcsú, gömbölyded babaarcú; nem látszik rajta, hogy roma. Olyankor él, ha ki tud menekülni a kis sötét szobából az anyja mellől, akit öt percre nem lehet magára hagyni: félig fekszik, félig ül az ágyban, cigarettázik, a szeme fekete karikás, az arca lárvamerev, csak a szája széle vibrál időközönként a rátörő sírhatnéktól, fölötte hatalmas lakkozott kínai legyező függ szétnyitva a falon, mint valami különös halálmadár.

Ennek az egész helyi polgárháborúnak talán ez a huszonhat éves lány a legnagyobb vesztese. Pölöskeiék kiköltözésével számára egy egész világ veszett el.
– Nekem Anita volt a legjobb barátnőm. Nagyon rossz, hogy elment. Vele meg lehetett beszélni mindent. Ő annyira más volt! Vele… – Tűnődve nézi a szemközti házat, aztán lehajtja a fejét, halkan mondja. – Anita nagyon szép volt.
– Maga is szép – vetem közbe.
Elpirul.
– Tudom. Sokan mondják. Ez azért van, mert az én apám német volt.
– Az apja nem tudna segíteni magán valahogy?
– Az apám alkoholista – feleli kurtán, mosolytalanul.
– Tudnak itt valami mást is csinálni a tévézésen kívül? – kérdezem hosszas hallgatás után.
– Én szeretek olvasni. Ezeket a könyveket Anita hagyta itt nekem. Ha akar, vihet belőlük.

A könyvek a bejárat mellett hevernek. Csapzottak, ázottak, és láthatóan azt is megsínylik, hogy útba esnek árnyékszékre menet. A mostani áldozat a Magyar helyesírási szótár, meglehetősen régi kiadás, lapjai az f betűig fogytak. Átböngészem a többit. Vavyan Fable: A halkirálynő és a kommandó; Romeo, Júlia és a sötétség; Nemere: Holdösvény; de Gomery: Újra az Antarktiszon; Nagyteljesítményű diódák; Hitler hatvannyolc tárgyalása; Vallástörténeti kislexikon; A beszélő köntös; Murphy (kis)asszony törvénykönyve.

Ahogy forgatom őket, hirtelen rájövök, hogy ez itt épp tíz könyv. Melinda, vagy talán Anita bizarr tízes listája.
– Ezek szerint ezeken már túl van.
– Igen, ezeket már olvastam.
Melinda helyzete azonban nem teljesen kilátástalan, mint a hátsó sarok csupasz tégláira firkált, férfikezekre valló üzenetek is sejtetik. Még mindig van ugyanis valaki, akire akár rátestálhatja keresztjét. A tízesztendős kis húga. Fekete hajú, kövér kislány; cigányos arcvonásaival ő már sokkal inkább az anyjára ütött. Naphosszat ott gubbaszt gyerekheverőjén a sarokban, és bámulja a tévét az ajtófélfa melletti szekrénykén.

Amikor első ottjártamkor odabent ültem a sötét és komor szobában, és a szememet meresztgetve próbáltam felmérni a szegényes berendezést, a sok sivár és fölösleges dísztárgy közt egy kiragasztott órarendet fedeztem fel a heverő fölött a falon. Már vagy fél órája havi tizenkétezer forintos gyógyszerrezsiről, huszonhatezer plusz családi pótlék összbevételről, évi kétezer forintos tüzelőtámogatásról, két éve kifizetetlen víz- és villanyszámlákról folyt a szó, és örültem, hogy végre témát válthatok, van valami fogódzóm. Rámosolyogtam a negyedikes kislányra.
– Látom, szeretsz tanulni. Jó az iskola? Jók a tanárok?
– Jó. Jók – felelte cérnahangon.
– Na, őszintén! – kacsintottam rá cinkosan: erősítse meg, jó hallani. Ő azonban teljesen váratlanul azt felelte:
– Rosszak.
Talán semmi sem vágott úgy mellbe Galgagyörkön, mint ez a nyers beismerés. Délelőtt volt, és rádöbbentem, ezt a gyereket nem egyszerűen egy megfázás marasztalta itthon.
– Jobban szeretsz idehaza lenni, mint az iskolában?
– Igen.
Próbáltam megbecsülni, hány négyzetméter az életterük. Tizenkettő? Tizennégy? Egyetlen helyiség, plusz a nyúlfarknyi belépő. Vécé helyett árnyékszék, mosdó helyett kerti csap. Egy élőhalott Szederrózsika volt ez a kövér kislány a tüskés bozótba vesző vályogházban.

– Az én apám úgy ment a háborúba, hogy előtte való nap még verte a válykot. Minden ezer vályog után járt egy parasztkenyér. De azt a kenyeret nem úgy kell ám elképzelni, mint a mostanit! Akkora volt, mint a kocsikerék, és olyan fekete, hogy azt hinnéd, szénné égett. Ropogós volt a héja, omlós fehér a bele! Apám mesélte, hogy hadifogságban, az urali szénbányákban az éltette, hogy egyszer még hazajöhessen, ehessen igazi magyar kenyeret.

A falu legkövérebb cigány emberével ülök a háza előtt a kispadon. Golyóbisfejű, húsos szájú férfi, korábban ő volt a helyi cigány önkormányzat elnöke. Túl lehet már a hatvanon, hatalmas hasán mikiegeres póló feszül, a rajzfilmfigura szélesvásznú színes ábrája alá oda is van írva: micky mouse. Vesszőfonatú öreg karosszékben mellettünk ül a felesége is, befáslizott lábát hokedlin pihenteti. Jelen van még Rejmandó Dezső báró (legalábbis így szólíttatja magát, múltkor még a füzetembe is belenézett, jól írtam-e le), pöttöm, ötvenkét éves emberke, dús őszesbarna haja-szakálla úgy körbegubancolja a fejét, hogy csak a kék szeme világít ki belőle. Neki már nem jut ülőhely, a villanyoszlopnak támaszkodik, úgy mondja sirámait.
– Valaha ez volt a legszebb utca. Nem így nézett ki! Az árokpart le volt kaszálva, de még kaszálni se kellett, lelegelték az állatok. Most árok sincs, csak méteres gaz. Sokkal jobb volt az a világ. Ezerszer jobb volt. Ami most van, az nulla. Az emberek meg vannak halva. Félnek.
– Én nem félek – jelenti ki a régi vályogvető család sarja, az exelnök. – Én most is ugyanúgy nyitott ablaknál alszom.
– Úgy is kell! – tromfol Rejmandó báró. – Ha megint belőnek, legalább nem kell üvegesre költeni.

A báró az egyik meglőtt házban lakik, pontosabban az udvar végében a nyári lakban, de ő ott ritkán lelhető föl, nem egy otthonülő ember. Nemrég volt szerencsém együtt baktatni fel vele a kocsma felől, és akkor megmutatta, hová csapódtak be a golyók: a buzogányos kentaur két oldalán az ablakokba, aztán lejjebb a falba és az esőcsatornába.
– Azért nincs itt baj a bátorsággal – szólalok meg, mutatok az utca eleje felé, ahol a megszüntetett játszótéren cigány fiatalok egy oldalára döntött régimódi autót szerelgetnek, ki sincs támasztva.
– Nem kell ahhoz több bátorság, mint a jogosítvány nélküli vezetéshez! – néz oda az exelnök.
– Ahhoz csak pofa kell! – kontráz a báró.
– Igen, a faluban erre panaszkodnak a legtöbben – jegyzem meg. – Hogy nekik pénzbe kerül a jogosítvány, forgalmi, más meg csak furikázik, dübörög papírok nélkül, meg se büntetik.
A termetes exelnök csusszanva fordul a padon, hogy jobban rám lásson.
– Na, és mindenkivel tudott beszélni? Mit mondtak? Mit mondtak magának a föntiek?
– Hát hogy nem kellett volna mindjárt a gárdistákhoz szaladni.
– Három órán át nem jöttek ki a rendőrök. Három óra nagyon sok idő, amikor ott hergeli magát az egész rokonság a bedöntött kerítés előtt. Azt persze nem mondták, ugye, hogy az a kis tróger úgy megütötte a Lacit, hogy szétrobbant a dobhártyája?!
Már megszoktam, nem is veszem zokon, hogy az exelnök elszámoltatásszerűen szegezi nekem a kérdéseit, már a legelső nap odajött hozzám, hogy mire föl méricskélem a dísztárcsákat a szemközti kerítésen.
– Én mindenkivel szóba állok, mindenkit meghallgatok – felelem diplomatikusan.
– És a magyarok, ők mit mondtak?
Arra a háromgenerációs családra gondol, amelynek egymással szomszédos vályog- és téglaháza a fentiek térfelén áll, beékelődve a Tedás-féle nyári konyhából kiebrudalt fiatal roma család rokonai-pártfogói közé.
– Semmi konkrétat. Főleg elvi dolgokról beszélgettünk.
– Elvi dolgokról! De itt konkrétan belelőttek három házba. Hát belőttek a Marikáékhoz, akik aztán tényleg soha senkinek nem ártottak! Beszélt velük?
– Beszéltem.
Rejmandó Dezső báró fölső szomszédairól van szó. Félkész házuk olyan, mintha nem is építenék, hanem bontanák, pedig a lakói jóravaló, dolgos emberek, az asszony reggeltől estig kint ül a bejárati ajtó vagy a fészer előtt, és autóba való gumiöntvényeket sorjáz, a férfi pedig szinte naponta tologatja a fűnyírót a kertben, fel egészen hosszan a lejtőn, igaz, ráér: néhány éve százalékolták le szélütéssel. Bizonytalan korú, hajlott hátú, felkopaszodó homlokú, ösztövér bagóbarna ember; rángó állkapoccsal, habogva beszél. Az asszony talán negyvenöt lehet, szelíd, széles arcán furcsa fehéres foltok ütköznek ki, mintha valami réges-régi kívánság most teljesülne. Korábban lenn a faluban, a sorjázóüzemben dolgozott, ahogy sokan mások, amíg a férje le nem betegedett, azóta hozza haza nagy hullámpapír dobozokban a gumiból fröccsöntött motortömítéseket, körbenyírásuk darabja egy forint, olyanok, mint nagyobbacska sakkbábuk, mint sok ezer fekete gyalog. Velük lakik még fiuk, lányuk, menyük és unokájuk, és mintha ezt a három nemzedéket akarná jelképezni, a ház hátsó sarkán, amely mellett a fegyveres támadó elfutott, három különböző méretű parabolaantenna áll ki fürtben a falból.

Harmincöt éves, kerek képű, testes fekete cigány ember csörömpöl el előttünk az utcán: vastalicskában tolja fűnyíróját a falu felé. Ránk köszön, visszaköszönünk. Tudom, honnan jön: a harmadik meglőtt házból, amelynek az ablakát redőnyöstül lőtték szitává. A redőnyt máig nem cserélte le, csak egyenként kijavítgatta Xiloplaszttal, száz apró fehér habcsók tapad a fehér redőnyléceken.
– Vele is beszélt? – kérdezi az exelnök.
– Hát hogyne. Sőt olyanokat is tudok az anyjától, hogy van náluk egy szeg a falban, aminek a csodájára jártak Szlovákiából, hogy még mindig megvan.
– Ja – mondja az exelnök. – Hát most mutogathatják a szög mellett a golyónyomokat is a falban.

A referenciaházban lakó, kőművesbrigáddal rendelkező testes roma férfi mesélte:
– Borsót szedni mentünk Kartalra. Ott azzal fogadtak: „Szóval ti vagytok, akik verik a magyarokat! Hallottunk rólatok, már akartunk menni rendet tenni, de megelőztek.”

Pölöskei László bántalmazásának és a galgagyörki cigánypartról való kimenekítésének médiahíre messzire gyűrűzött, nemcsak a közeli Kartalra. Ma már azt is tudjuk, milyen messzire: Debrecenig. Nem valószínű, hogy a diszkók világában mozgó négy debreceni hóhér bárki mást is megelőzött volna a megtorlásban, de az biztos, hogy gyorsak voltak, és egy-két héten belül terepszemlét tartottak Galgagyörkön. Műholdas térképről kinézett földutakon fölautóztak a völgykatlan tetejére, odaballagtak a lucernás szélére, és lenéztek a bűnös faluvégre. Ketten voltak, valahogy így képzelem a párbeszédüket:
– Csináljuk egyszerre kétoldalról! Hogy jól beszarjanak.
– Innen meg onnan?
– Naná! Ha csikágó, legyen csikágó.
A patkó alakban körbefutó katlantető szánkópálya meredekségével lejtett a völgy aljában sorakozó házak felé. A patkó két szára közti távolság körülbelül akkora volt, mint egy nagy sportstadion egyik végéből átnézni a másikra.

Messzelátóval vizsgálgatták az épületeket. A lencse azonnal megakadt a szemközti oldal legnyomorultabb, nagyjából középtájt álló, újszerű családi házán: kusza blokktéglái vakolatot sose láttak, csövei-kábelei pellengérre téve húzódtak erre-arra hornyaikban, nyílászáróit mintha lomtalanításból hordták volna össze, eresze pedig pőrén, esőcsatorna nélkül konyult alá.
– Az tutira cigány ház.
– Aha! De ott mellette a szomszédja is. – A messzelátó vonásnyit balra mozdult, megállapodott az antikizáló kentaurfrízes házon. – Micsoda kibaszott cigánybarokk!
– Cigány ez mind.
Ahol álltak, jobbra is, balra is erdősáv húzódott lefelé a lejtőn a kertek aljáig, többé-kevésbé takarva a rálátást az utcaszakasz legelején és legvégén álló házakra. De a kertek sem voltak igazi kertek, a legtöbbjük csak járhatatlan kökény- és szederbozót. Művelés alá fogott háztáji mindössze két helyen látszott a túloldalon: jobb kéz felé egy kis kukoricás, bal kéz felé egy kisebb gazdaság, a fák végében kis nyitott pajtával, benne lóval.
– Na, melyik oldalt választod? Ezt vagy a túlsót?
– Ezt.
– Jó. Akkor én a túlsót csinálom. Ott jövök le! – A férfi leengedte a szeméről a messzelátót, és a vakolatlan, eresztelen, gyatra ház mögé mutatott, ahol a négy-öt fát számláló kis gyümölcsös alatt meglepően gondosan nyírt pázsit húzódott fel a partoldalon. – Úgy megszórom a mocskokat, hogy csak úgy füstöl. Legalább két putrit beszaratok.
A másik tett egy lépést előre, és lenézett a bozótos lejtőn.
– Én meg majd innen fedezlek.
– Mi van, fosol? Akkor csináljuk meg inkább Tarnabodot.
– Nem fosok, de ezen az oldalon nem lehet lemenni sehol. Ezek a kurva cigányok hagyták teljesen elvadulni a szép kerteket! Te rohamozol sörétessel onnan, én meg fedezlek golyóssal innen. Tökéletes kereszttűz.
– Ahogy a harcászati kézikönyvben meg van írva?
– Ja. Eszem a humorodat. Aztán majd versenyzünk, melyikünk ér előbb a kocsihoz.
Hosszan, ajzottan szemlélődtek. Úgy érezték magukat, mint két tábornok a hadüzenet nélküli háború első csatája előtt.
– Na, akkor mikor csináljuk meg?
– Mikor, mikor! Amikor nincs élőzene. Valamelyik vasárnap este.
2008. július 21-re virradó éjjel csinálták meg. Amikor a Perényi 1 diszkóban nem volt élőzene.

A nyomozók sokáig értetlenül álltak az előtt, hogy miért pont az adott három ház kapta a tűzcsapást. A támadás nyilvánvalóan válasz volt arra, hogy egy magyar családot életveszélyes fenyegetésekkel elköltözésre bírtak az utca végében lakó romák, csakhogy a lövések nem az ő házaikat érték. Sőt mintha fordítva állna a dolog: az egyik megtámadott családnak kimondottan ellenséges a viszonya a fenyegetőzőkhöz, a másiknak lenéző, a harmadik pedig köztudottan nagyon ügyel rá, hogy minden vitából kimaradjon, még azért is bocsánatot kér, hogy él. Aztán, ahogy egymást követték a romák elleni támadások, köztük a kakukktojásnak látszó kulcsmozzanat, Tarnabod, rájöttek, hogy ezek kollektív büntetések. Nincs jelentősége, hogy egy bűnösnek ítélt falu szélén pontosan kit ér a Molotov-koktél vagy a golyó. Hogy egy ház célpont legyen, ahhoz elég, mondjuk, csak annyi, hogy a gazdája a többiekkel ellentétben rendszeresen nyírja a füvet hátul a kertben.

A galgagyörki tűzcsapással megkezdődik a debreceni kommandó ámokfutása. A tetőpont Tarnabod, ahol csaknem fél órán át lövöldöznek, még a sofőr is feljön a hídra, hogy beleeresszen egy sorozatot a nyomorult, égő utolsó házba. Az összhang, a kombinatív csapatmunka azonban félúton, az ötödik akciónál megtörik. Nagycsécs éjszakáján már a helyszínen hangosan veszekszenek, és amikor hazaérnek Debrecenbe, a fegyverek elpakolása közben úgy összekülönböznek, hogy az egyikük azonnal fordul is vissza, és a kettős gyilkosság után négy órával, a helyszíntől öt és hét kilométerre felgyújt két kocsmaajtót, vagy azért, hogy bizonyítsa megkérdőjelezett bátorságát, vagy azért, hogy demonstrálja a megingóknak: nem kell félni, lám, még ezt is meg lehet csinálni az összecsődülő rendőrök orra előtt. De ez csak szalmaláng, pontosabban fűrészporláng, és két hét múlva ugyanilyen gyorsan elhamvad az a reményük is, hogy országos mozgalmat csináltak, a pécsi kézigránátos támadók személyében követőkre találtak. A Nagycsécs utáni négy akciót már egy megfogyatkozott, ám annál vérszomjasabb csapat végzi, és talán törvényszerűen túlfeszítik a húrt: elkövetik a végzetes hibát, vagy valaki megelégeli az ámokfutást. Végleg rács mögé kerülnek a genszerek, a meselövész, ahogy Rejmandó Dezső báró fogalmazott botladozó nyelvvel, miközben öccse házának távcsöves puskával keresztüllőtt esőcsatornáját mutatta.