Az Építésügyi Minőségellenőrző és Innovációs Rt. (ÉMI, azóta Kht.) állami részvénytársaságként 2001. április 16. és 2002. május 31. között 23 településen 1070 olyan házat vizsgált meg, amelyekről egyértelműen vagy nagy valószínűséggel megállapítható volt, hogy építésük során az acélgyártás melléktermékeként keletkező martinsalakot használtak fel. Az ÉMI ötkategóriás (A: problémamentes; B: részleges helyi javítások szükségesek; C: átfogó szerkezet-megerősítés indokolt, közvetlen életveszély nélkül; D: életveszély, műszaki biztosítás és megerősítés szükséges; E: életveszély, azonnali bontás szükséges) minősítése, mint egy átlagos iskolai osztályban, középre szórt. A 151 darab "E" (elégtelen) mellé a jeles és jó, ("A" és "B") megkapta a maga 20-25 százalékát, de a minősítések jóval több mint fele közepes, "C" volt. Az akkor még pontos arányokról Diószeghy Miklós, az ÉMI tudományos főtanácsosa arra hivatkozva nem ad információt, hogy az nem publikus, a Belügyminisztérium belső információjának számít.

Az állami megrendelésre végzett állapotfelmérés szerint Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 151 ház volt életveszélyes állapotban, ezek bontásáról azonnal intézkedni kellett. Nem kis szépséghiba, hogy az előző kormány megbízottjának tevékenységét vizsgáló KEHI 2002 végén mindössze 93 lakás ügyét tudta kipipálni.
*
A 23-as főúton, Ózd felé, Nemti után településről településre nő a rákos házak száma. A többségében jóval száz négyzetméter feletti alapterületű kinyíló házak Ivádtól Pétervásárán, Tarnaleleszen és Borsodnádasdon át, Ózdig, Egerig és Bükkszentkeresztesig, sőt azon is túl, Farkaslyukig, Egercsehiig, Hevesaranyosig és Szilvásváradig menthetetlenek és pusztulásra ítéltek. Az elmúlt években ezt annyi hozzáértő megállapította már, hogy erről kár is vitát nyitni.
Tény, hogy az anyagromlást az alap betonjában a megengedettnél nagyobb mennyiségű kén-, szulfát-, vas- és más ionos szennyeződés okozza. Tény az is, hogy ezeknél az alapoknál elkerülhetetlenül bekövetkezik a szulfátkorrózió, a magnéziumduzzadás, a morzsolódás és mállás. Tény az is, hogy alap nélkül nem áll meg a ház, és az alap kicserélésére gazdaságosan, a jelenleg ismert technológiák segítségével nincs mód. Ennek ellenére több házat is kiszemeltek már próbajavításra, de pozitív eredményről senki nem tudott beszámolni. Egyetlen ház menekült meg eddig: egy műszaki vénájú ezermester Szilvásváradon elérte, hogy korai "B"-s házának állapota ne romoljon tovább.
*
Bíróéknál (Istenmezeje, Nefelejcs utca 12.) emlékeik szerint az ÉMI kétszer, a fővállalkozó Baumag megbízottai legalább háromszor jártak. A szinteltolásos ház "C"-t kapott, noha az a furcsa helyzet, hogy az eltolásnál az ember keze könnyedén befér a repedésbe, s ha a másik kezét a lábazat és falak közé csúsztatja, merthogy ide is könnyedén bemegy, Atlaszként akár leemelhetné előbb az egyik, majd a másik fél házat az alapról, míg azt teljesen kicserélnék. Bíróné szerint házuk már egyértelműen életveszélyes állapotban van, és az illetékesek csak azért nem ítélték még bontásra, mert ma is létezik az elképzelés "valahol odafönt", hogy méterenként ki lehet ásni, és ki lehet cserélni a roskadozó alapzatot. Ezt látszik alátámasztani, hogy amikor a romló helyzetet az ÉMI szakembereinek (saját költségére történt) újbóli kihívásával is nyomatékosította a család, az újabb vizsgálat után sem sorolták más kategóriába az épületet. A hivatalosan ma is "C"-s repedések azóta széltében-hosszában nőttek és mélyültek, a falak nyomása és a martinsalak gázainak munkája észlelhetően porlasztja az alapot, a tavalyi olvadáskor az alagsorban már feljött a ház törmelékével teli, kénszagú víz. Az állagmegőrzésre fordított pénzt hétszázezer forintig számolták, aztán felhagytak vele.
A hasonló helyzet nem ritka még Istenmezején sem, csak itt harminc ház érintett. Kotroczó István polgármester (Béke utca 47.) ezért fejébe vette, hogy lesz, ami lesz, ha nem érkeznek meg márciusban a BM által szóban többször megígért állapotfelmérők, maga hívat egyet és fizeti meg, ha kell. "Akármi is a kategóriajelzésük, a martinsalakos házaknak annyi" – jelenti ki határozottan. Szerinte felesleges a "C"-s házak megmenthetőségébe kapaszkodni, miközben az "A"-s és "B"-s ház tulajdonosai is a mihamarabbi állagromlásban reménykednek, mert így hamarabb kezdhető az újjáépítés, és végre lezárható lenne a martinsalak-saga. Kotroczó a falu bármely életveszélyesnek minősül lakásából azonnal ki fogja költöztetni a lakókat. Csak azt nem tudja még, hova. Istenmezején ugyanis egyetlen önkormányzati tulajdonú lakás van. Az sem üres, mert a már újjáépített házába visszaköltözött Ország Vilmosék (Dózsa György út 9.) után Murányiék (Nefelejcs utca 4.) kerülnek legalább egy évre az orvosi szolgálati lakásba. Addig maradhatnak, amíg a tavaly március negyedikével "E"-ssé nyilvánított házuk újjá nem épül.
*
Aki már látott rákos házat közelről, az sajnálja a benne élőket. Pusomáéké (Ivád, Dózsa György út 49.) Pétervására felé mutat, az utolsó ház a faluban – igaz, már nem sokáig. Csomagolnak éppen, mert a "C"-ből másfél év alatt életveszélyessé vált épületet márciusban lebontják. "Ennyi az élet, ne kerüljön bele senki ebbe a dalba" – szomorkodik a ház ura, és hellyel kínál a kartondobozokon. Állítja: "Több mint “miljóér” van már javítás a házon, mióta elindult az a sarok" – és tuskószerű ujjaival a kellő irányába bök. Aztán ellentmondást nem tűrően kávéfőzésre utasítja a többek közt csontritkulásban szenvedő feleségét, majd ingerülten mutatja: a tavalyi vakolatjavítgatás és meszelés nem ér már semmit, megint szétnyílt a fal, ugyanott, inkább kiöntötte volna a pénzt az udvarra. Aztán a rokkantnyugdíjas férfi megpuhult gyertyaként görbül a falhoz, megpiszkálja a gerendák felé futó repedések egyikét, nézi a külvilágig átrepedt falat, s a fogai közt sziszegi: “Húsz éve kezdtem ebbe a házba, és nem azér, hogy a fejemre szakadjon!" Tartozása nincs. Lakásbiztosítása volt ugyan az ÁB-Aegonnál, de miután a biztosító forintban kifejezhető felelősségét nem ismerte el, már az sincs.

A "C"-s házat az ivádi polgármester kérésére a pétervásárai jegyző mint a térség elsőszámú építési hatósága életveszélyesnek minősítette, elrendelte a kiköltözést és a bontást. Pusoma előzőleg már fűhöz-fához szaladgált, azt mondja, félt, mert “a baj már minden nap a falakban ropogott”. Az ajtók melletti pókhálósra repedezett, a betonpadló szintúgy, és tavaly nyáron már újságot lehetett olvasni az ablaktalan fal résén beömlő fényben. A nagy szaladgálás eredményeként a házat megnézte előbb Horváth László (Fidesz-MPP), majd Sós Tamás (MSZP) országgyűlési képviselő, Pál Tibor államtitkár, s az akkor még aktív “katasztrófás” Bakondi is, de az egykori favágót hiába sajnálta szembe mindenki, az átsorolás elmaradt. A kerítés nélküli ház gerendáit pedig egyre több helyen kellett aládúcolni, hogy az épület még egy kis ideig állva maradjon. Pusoma szerint már elsőre sem lehetett volna "C"-t adni neki, mert amikor az ÉMI két szakértője mintát akart venni az alapból és a lábazatból, csak lehajolt és markolt egyet a porózus, fehér, karbitszerű foltokkal fertőzött betonból. A szakik persze ámultak. De most már szerinte ez is mindegy. A család becsomagolt, költöznek Pétervásárára, ahol az állam pénzén egy ugyanekkora alapterületű lakást vesznek tizenkétmillióért.
*
Ivádon a reklámszakmából szülei és ősei földjére visszatérő Ivády Gábor (Gárdonyi Géza u. 33.) tavaly október óta a falu első embere. A fiatal polgármester egy hónapja Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, azt kérve, hogy az Ab mondja ki: az önkormányzati alaptörvénnyel ütközik a martinsalakos házak újjáépítéséről hozott, a második ütemet meghatározó 1177/2002. (X. 10.) kormányhatározat. Az utóbbi úgy határoz meg feladatokat az önkormányzatoknak, hogy a felmerülő költségeket senki nem fedezi. A kormányzat a martinsalakos házak kárenyhítésének bürokratikus felépítményét a kormánymegbízott és a logisztikai feladatok exfelelőse a Gyors Újrakezdésért Kht. (GYUK, ma Alapítvány) kiiktatásával és az önkormányzatok aktivizálásával képzeli el. Úgy, hogy a kormány átutalja a keretpénzt az önkormányzatoknak, azok a károsulttal – anyagi, szociális teherviselő-képességének ismeretében – támogatási szerződést kötnek (bejelentett lakónként legfeljebb 30 négyzetméterre, négyzetméterenként legfeljebb 140 ezer forintos bruttó áron), kifizetik a pénzt, szervezik és ellenőrzik a bontási, tereprendezési és építési munkát. Az önkormányzati jog megsértése Ivády szerint abban áll, hogy bár őket csupán felkérték az együttműködésre, de “az olyan felkérés volt, hogy tessék megcsinálni”. Úgy véli, jogsértő, hogy csak egyetlen utat jelöltek meg, és ahhoz nem alkotnak jogszabályt. Mert a kormányhatározat nem jogszabály, az önkormányzatoknak feladatot pedig csak jogszabály adhat.
*
“Több kérdést mintha nem is akarnának megválaszolni” – teszi hozzá Benkár József, pétervásárai jegyző. Nem kaptak választ például arra a sokszor feltett kérdésre, hogy a támogatási szerződésben az ingatlan után maradt telek hogyan és miért száll a Kincstári Vagyonügynökségre. Ha elbontanak egy házat, a teleknek külön ingatlanértéke van. Azt viszont nem szabályozták, hogy ha a tulajdonos telket kap az új házhoz, annak a régivel mi a cserealapja. Pétervásáráról nézve úgy látszik, hogy az egész támogatási szerződés-rendszerbe csak azért ment bele a környéken mindenki, mert tavaly augusztustól novemberig a minisztériumokban ült az egész kárenyhítési projekt, és valójában már mindegy volt, hogyan, de előbbre kellett lépni. A 2500 lelkes városkában jelenleg négy ház rehabilitációja aktuális, de összesen harminchat család vár valamiféle felülről érkező csodára. Jellemző, hogy a két, ma legrosszabb állapotú házat másfél éve még a középmezőnybe sorolták. A Széchenyi utca akár szemléltető terep is lehetne martinsalakos ügyben. Van itt hordósodó lábú épület, ami három hónap alatt elemésztette az alapok stabilizálásra szánt acélpántokat, van amerikai típusú könnyűszerkezetes, pókhálósra repedezett alapzattal, és van nyílt tartóoszloptörést szenvedett erkélyét mutogató ház is. Az utcaképet foghíjassá teszi egy üres, gazzal benőtt telek. Az egykor rajta álló házat tavaly bontották, s mivel a volt tulajdonos a fővárosba költözött, ma senki nem tudja pontosan, kit kellene felszólítani a gaztalanításra. Benkár félig viccesen, félig ingerülten arra céloz, hogy ha ez így marad, talán majd büntetést küld az államnak. "Ha visszautasítják a fizetést, akkor ez itt valószínűleg mégiscsak a miénk" - mondja. Hamiskásan nevetünk.

A kárenyhítésről szólva megjegyzi, hogy úgy általában két lehetséges út vezethet a megoldáshoz. Ha az igazgatásit erőlteti az állam, és ebbe be szeretné vonni az önkormányzatokat, akkor átlátható jogi szabályozás kell. Ilyen egyelőre nincs. Talán egyszerűbb lenne, ha az állam vételi ajánlatot tenne az ingatlanokra, úgy, mintha azok nem lennének rákosak. “Az állam megvenné a házat, a vételárból pedig a tulajdonos oldja meg a problémát” – szerinte ilyen egyszerű. Erről a megoldásról is megkérdeztem volna Kiss Sándor ózdi alpolgármester véleményét, aki Benedek Mihály polgármester útmutatása alapján ezt a kérdést felügyeli. A visszahívások egész heti ígéretével a zsebemben inkább nélküle próbálom megfejteni, hogy egy olyan város, ahol jelenleg mintegy kétszázhúsz életveszély felé rohanó ház van, vajon miért hallgat. A környéken több jó beosztásban lévő hivatalnok úgy tudja, hogy az exkohászváros az utóbbi időben külön-utas lobbizásba kezdett. Igaz vagy sem, az után, hogy a polgármester még tavaly nagy hangon azt nyilatkozta a médiának, hogy a négyzetméterenkénti 140 ezer forintos állami támogatás nekik nem elég, túl nagy a csend. A nyilatkozat után állítólag ötmillió forint gyorssegélyt kaptak a Belügyminisztériumtól. Ennek igazságtartalmára is kíváncsi lettem volna.
*
Az Ózdról levált Farkaslyuk polgármestere, Gábor Dezső tanárember. Egy fél napot átbeszélek vele a rendszerváltáskor az országnak az első regisztrált munkanélkülit adó egykori bányásztelepülésen arról, hogy a martinsalakos házak ügyében "egérrel szántani nem lehet". De szóba sem hozta, hogy az ő háza is rossz állapotú "C"-s. A gázcsövet a falhoz feszítő tartóbilincsek – az oldalfalak és a lábazat egymásra csúszása következtében – kiszakadtak a házból, és a frontoldali ablak alatt messziről is jól láthatóan nagy repedések mutatnak az alap felé. Az információt a néhány házzal odébb élő, ugyancsak "C"-s Sárköziék (Avar utca 14.) adják. Náluk az elmúlt másfél év további romlását szétváló padlócsempék, repedő házfalak és nyithatatlanná deformálódó ablakok jelzik, s természetes szellőzést kapott a WC is.
*
Nagyné Csirmaz Katalin (Tarnalelesz, Petőfi út 143.) építési előadó sem szívesen beszél arról, hogy az ő házuk is "C"-s és menthetetlen. A lambérialécek négy-ötszálanként törött gyufaszálra emlékeztetnek, a szinteltolásnál a két fél ház lassan távolodik egymástól. A kérdésre, miért nem költöznek a szülőkhöz, míg a ház ügye rendeződik, Nagyné hivatalból válaszol: “A 1085/2001 (VII. 25), illetve a 1177/2002. (X. 10.) Kormányhatározatok alapján nem részesülhet támogatásban az, akinek lakóépülete nem lakott, s ez alól csak az mentesül, akinek lakását az építésügyi hatóság életveszélyessé nyilvánította.” Így élni sokáig nem lehet, “de muszáj” – teszi hozzá.

Tarnaleleszen a tizenhat "C"-s ház, de a nyolc "A"-s és "B"-s állapota is romlott az elmúlt egy év alatt. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy saját terhére megrendel egy építésügyi szakértőt. Palkovics Ákos polgármester azt mondja, hogy nem tudnak tovább várni. A község Szentdomonkossal és Fedémessel alkot egy körjegyzőséget. Előbbiben tizenhárom, utóbbiban öt ház érintett. Dr. Maczkó Ferenc körjegyzőtől azt kérdezem, hogy szerinte mi hibázik alapvetően a támogatási rendszerben. Azért a 62 éves körjegyzőtől, mert fél óra alatt minden dátumot, személyt és ügyiratszámot, valamint a hozzájuk tartozó hivatalos és informatív történetet úgy mesél el, hogy szinte kirakja a maga martinsalakos puzzle-jét. Két dolgot emel ki. Azt, hogy lassan halad az ügy, mivel nincs megbízott főtisztviselője, és így a minisztériumok között szétfolyik a felelősség kérdése is. A másik szerinte az, hogy ekkora összeget nem lenne szabad főhatóság nélkül az önkormányzatokra bízni.

Az ÉMI-s Diószeghynek nemrégiben a Belügyminisztériumban azt a kérdést tették fel újra, hogy "Menynyibe fog kerülni?". Megmondta, hogy tizenöt-húszmilliárdra saccolja. A kormány-előterjesztésbe ennek harmada-fele, öt-tízmilliárd került.
Maczkó és Benkár is tizenötmilliárdos összeget kalkulál ki, mindkettőjük szerint előbb-utóbb nyolc-kilencszáz házat kell rehabilitálni. Egymástól függetlenül hozzáteszik: az a legnagyobb baj, hogy miközben a szellemet kieresztették a palackból azzal, hogy az állam a probléma megoldását magára vállalta, a kérdés politikai elszíneződése miatt az omladozó házak sorsa valójában háttérbe szorult. A martinsalakos házak "nemzeti közép-je", ennek következtében megint azt érzékeli, hogy a kormány kihátrál mögüle a bajból.