Mócz Zoltán hétfő reggel két tanárral érkezett meg a Belvárosi Tanodába. Több mint nyolc év után másodszor engedték ki egy fél napra a váci fegyházból. Először, hetekkel ezelőtt, írásbelizni jött. Október 29-én pedig a szóbeli következett.
Művészettörténetből érettségizett.

Délelőtt tíz óra.
Zoltán nagyon ideges. Gyorsan átöltözik az alkalomra kölcsön kapott fehér ingbe, nyakkendőt is köt hozzá.
– Majd később beszélgetünk, de most inkább járkálok, jó? – mondja, és szinte futva indul el a folyosón.

Egy órával később.
– Gyere, te következel! – int Zolinak az egyik tanár. Belépünk. A terem végéből figyelem őt, amint a tételt húzza. Rémes, már én is izgulok. Az arca sápadt. Aztán leül, egy pillanatra még hátrafordul, és biztatóan int felém. Majd az üres papírlapok felé hajol.

Nem sokkal tizenkettő után.
A nagy asztalhoz szólítják, amelynek hirtelen benépesült a másik oldala, mindenki kíváncsi a feleletére. A reneszánszt húzta. Imponáló magabiztossággal beszél róla. Nyugodtan válaszol a kérdésekre. A bizottság elnöke közben belenéz Zoli jegyzeteibe is, és elismerően bólint.
– Sokat tanult, no de volt elég ideje rá – próbál tréfálkozni.
Megköszönik Zolinak, ő pedig kifelé menet ösztönösen lazít egyet a nyakkendőjén.
– Gratulálok! – mondom már a folyosón. – Szerintem ötös lett.
– Köszönöm – feleli nagyon komolyan –, nem ez a lényeg. Vajon mindent tudtam, amit tudnom kellett?
Nézem az izmos, majdnem kopasz fiatalembert, ahogy óvatosan leveszi magáról a kölcsöninget, és gondosan összehajtogatja. Harmincegy éves. Több mint nyolc éve ül fegyházban. Jövő nyáron szabadul. Összesen kilenc év, két hónap, tíz napot kell letöltenie. Rablásokért ítélték el.
Többszörös visszaesőnek számított. Néhány évvel ezelőtt még menthetetlennek tartották, azt mondták róla, hogy már elveszett, végleg berendezkedett a bűnözői létre.
– Megyünk ebédelni! – érkezik ekkor Attila, a tanoda tanára.
– Étterembe? – kérdezi riadtan Zoli. – Én attól már elszoktam, bent műanyag evőeszközt használunk, a tányérokat meg sokszor csak úgy bedobjuk a sarokba. Segíteni fogtok?

Fél kettő.
A közelbe indulunk, hiszen még vissza kell jönnünk az eredményhirdetésre. Az új Váci utcán keresztül vezet az utunk. Zoli elgondolkodva nézi a tömeget, a kirakatokat. De csak az egyik fotósbolt előtt áll meg hosszabban. A fényképezőgépek érdeklik.
– Fotóztál? – kérdezem, amikor mellé lépek.
– Nem – hangzik a válasz, még mindig a kirakatot nézi. – De ha kijövök, szeretnék megtanulni. – Tudod, semmi maradandó emlékem nincs magamról. Már úgy értem, korábbról. Jó lenne legalább mostantól eltenni valamit.
Az étteremben Zoli azt kéri, hadd ülhessen úgy, hogy a pultot is lássa. Persze. Miért ne, hagyjuk rá.
Ott több a szín, magyarázza.
– Tessék?
– Bent évek óta csak szürkét látok. Szürkék az ajtók, a falak, az ágyunk, a pokrócunk, a ruhánk, és az őrök ruhája is. Most szinte káprázik a szemem a sok színtől. Meg a fények és hangok. Furcsa, hogy vannak női és gyerekhangok. De kint még a férfihangnak is ezer árnyalata lehet. Egy kicsit zsong is ettől a fejem.
Az étlapok mögé bújunk. Zoli képtelen választani.
Bent ma gulyásleves van és fánk.
Minden hétfőn gulyásleves van, teszi hozzá.

Háromnegyed három.
Visszamegyünk a tanodába. Még várakoznunk kell. Egymásra nézünk, van kedved beszélgetni?
Zoliba “beleégtek” a dátumok. Mindent évre, napra pontosan jelöl meg. 1993. november 3-án követte el a nagy balhéját. 1994. február 10-én kapták el. Két testvére van: egy húga, aki rendesen dolgozik. És egy öccse, aki többször ült már, vagyon elleni bűncselekményekért. Jelenleg is bent van.
– Meg tudod magyarázni, miért lettél “rossz”?
– Nem. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra történt. Lázadó típus voltam, akit nem fegyelmeztek meg. Egyszer azt mondta valaki, hogy az egyéniség a fontos. Hát én attól fogva egyéni akartam lenni. Tetszett, hogy félnek tőlem az emberek. Pénzt akartam, sok pénzt, szép ruhákra, autóra.
– Dolgozhattál volna érte.
– Megpróbáltam. A szüleim – akik mindig becsületesen éltek abban a kisvárosban, ahol felnőttem –, azt hajtották, legyen egy jó szakmám. Ott ültem tizennégy évesen a tájékoztató füzet felett, és olvastam: lakatos, szobafestő. Asztalos. Na, erről legalább volt némi fogalmam. Jártam már egy asztalosműhelyben, így emlékeztem rá, hogy milyen jó illata van a fának. Kiválasztottam. A szakmunkásképző után gyárba kerültem, a legpocsékabb helyre, a ragasztóüzembe. Utáltam ott lenni. És persze mindenki lopott. Egy idő után már én is Ezek voltak az első, kisebb stiklik. Bevonultam katonának, de már nem bírtak velem, sorozatos szökésekért, és a fegyelmezetlenségemért kis híján hadbíróság elé kerültem. Amikor leszereltem, eldöntöttem, most már tényleg itt az ideje komolyabb pénzt szerezni. Egy klasszikus bankrablásról ábrándoztam. Társakkal, komoly fegyverekkel. De valójában teljesen amatőr voltam. Néhány nagyobb balhém azért akadt.
– Például?
– Az öcsém egy boltban dolgozott, kérdeztem, hogy viszik onnan záráskor a postára a pénzt. Mondta, táskában, amit a csuklójára köt valaki. Na, lesben álltunk. Erre kijött egy hatalmas férfi, akkora, hogy hirtelen teljesen elbizonytalanodtam, pedig én sem vagyok kistermetű. Csak elszántam magam, a postánál mögé kerültem, lefújtam Kemotoxszal, erre leült a földre és legnagyobb meglepetésemre azt kiabálta: segítség! Ám a táskát nem adta, az öcsém hiába vert rá néhányat vasrúddal a kezére.
– Ez azért elég durva. Mi lett belőle?
– Nyolc hónap előzetesben, meg két év nyolc hónap első fokon. Aztán a másodfokú tárgyalás helyett 1992-ben megszöktem külföldre. Több országban is próbáltam munkát szerezni, végül a francia idegenlégióban kötöttem ki. Innen hét hónap múlva leléptem, és hazajöttem. 1993 novemberében pénzszállítókat raboltam ki Eleken. Nem számoltam meg, pontosan mennyit vittem el, később azt mondták, legalább másfél milliót. Persze, ez volt a súlyosabb ítélet értékhatára. Hónapokig sikeresen bujkáltam, de pechemre akkor derült ki a Magda Marinko-ügy, és az ürge, aki lakást szerzett nekem, tudta, hogy külföldön katonáskodtam, kombinálni kezdett, beijedt, végül feldobott, hogy közöm lehet Marinkóhoz. Ebből persze egy szó sem volt igaz. A rendőrség lezárta szinte az egész várost, amikor megfogtak. Szerencsére nem volt fegyverem. Mert ha lett volna, nem kizárt, hogy akkor tényleg rájuk lövök.
– Ezért hát a szigorú ítélet.
– Ja, visszamenőleg is mindenért. Mondtam már, megérdemeltem. Ráadásul az elején bent is borzalmasan viselkedtem. Bosszúra készültem a rendőrök ellen. Kezelhetetlen voltam.
– Nem hiszem, hogy aztán csoda történt...
– Nem is. Kétségbeesésemben olvasni kezdtem a Bibliát. Nem “úgy” tértem meg, nem is vagyok megkeresztelve, de most már hiszek. És tanulni, olvasni kezdtem. Kapaszkodókat kerestem a túléléshez. Magam sem értem hogyan, de sikerült teljesen megváltoznom.
– Ilyen, persze, csak a mesében van.
– Igaz. Ezért nagyon félek, hogy a változás esetleg visszafordítható. Előfordul most is, hogy “megkeresnek”, és tudom, hogy a szabadulásom után is “megtalálhatnak” majd. Meg kell tanulnom biztosan nemet mondani. Bár az is lehet, hogy én hiába mondok nemet. Ha bármi gáz van, engem is elvihetnek. Nekem bármilyen gyanú esetén a múltam miatt néhány hónap akkor is kijár előzetesben, ha tényleg semmit nem csináltam. Azt gondoltam, hogy ha szabadulok, kiviszem magammal a benti bögrémet. Mindig abból iszom majd, hogy emlékezzem. És imádkozom. Ez már most is bejön. Az ott bent egy elképzelhetetlenül kemény világ. Elég sokszor kell azt hajtogatni magamban: nem szabad, nem szabad, nem szabad.

Negyed öt.
Eredményhirdetés: Mócz Zoltán rajz és művészettörténetből dicséretes ötös. Gratulációk. Na, és mi lesz a következő tantárgy májusban? Magyar? Történelem? Matek? Vagy biológia? Még nem tudom, hangzik a válasz. De az egyik biztosan. Most már nem állok meg. Nem adhatom fel. Sőt, esetleg szeretnék majd továbbtanulni.

Fél öt.
Akkor? Hová? A kimenő huszonhárom harmincig szól.
– Megnéznék egy plazát. Aztán esetleg a Városligetben a Vajdahunyad várát.
Rendben, válaszoljuk. Metrózzunk, vagy villamossal végig a Duna partján?
– A villamosból több minden látszik....

Öt óra.
Felszállunk a kettesre. Csúcsforgalom van, munkából hazafelé igyekvők lökdösődnek. Nekünk fel sem tűnik. Ám Zoli zavartan néz körbe, aztán halkan ezt súgja:
– Amikor a múltkor először voltam kint, az írásbelin, felszálltunk egy trolira. Szörnyű volt. Az emberek hozzám értek. Tudod bent nincs ilyen, mi mindig kellő távolságból kerüljük ki egymást. Rangsor dönt arról, éppen kinek kell kitérnie a másik elől.

Fél hat.
Lesétáltunk a Nyugatiig. Hű, micsoda kínálat, ámuldozik Zoli az aluljáró árusai láttán. Ez még nem az üzletközpont, magyarázzuk. De hiszen márkás cuccok mindenütt. Igen, száz forintért arany óra. Ugyan már, gyere inkább tovább!
Bent csak egyetlen üzletbe térünk be, a papírkereskedésbe, grafitrúdért. Rajzoláshoz kéne, mondja Zoli. Aztán egy sütemény mellett megpihenünk. Zoli percekig csendesen bámulja a körülöttünk kavargó embertömeget.
– Most tényleg nagyon rossz lesz bent – szólal meg lehangoltan.
– De hiszen már csak néhány hónap van hátra. Mi az a nyolc és fél évhez képest.
– Igen, de én mindjárt visszamegyek. Leülök a szürke pokrócos ágyamra, és tudom, hogy most tényleg megáll majd idő. Ott bent mérhetetlenül unalmas az élet. Az idegeink viszont pattanásig feszülnek. Sokszor ölni tudnánk egy csoszogásért vagy hangos köhögésért. Onnan lehet felismerni, ki az, aki már nagyon hosszú évek óta ül, hogy nem mer csoszogni.

Hét óra tíz.
Betérünk az egyik körúti pizzériába. Zoli ajándékot szeretne vinni öt szobatársának. Ez olyan íratlan szabály. Aki kijut, visz a többieknek valami finomságot. Már ha az őrök ezt megengedik.
Hosszasan válogat, különlegességet keres. Természetesen a saját pénzéből fizet.

Hét negyven.
Megállunk a Városligetben. A ködös őszi esőben hármunkon kívül senki nem sétál a Vajdahunyad várában. A szépen kivilágított épületek színpadi díszletnek is beillenének.
– De hiszen ez a jáki templom! – kiáltja ekkor a csendbe Zoli.
Annak csak mása, pontosítja tanárhoz illően Gábor.
– Fel szabad menni a lépcsőn? Tényleg?
Zoltán odamegy az oszlopokhoz, óvatosan megtapogatja őket. Mosolyog.
– Én erről most sokat tanultam. Milyen más így látni, hogy annyi mindent tudok róla.
Aztán egyik épülettől a másikig szalad. Ez itt tényleg barokk?
Állunk az esőben és csak nézzük őt. Most olyan őszinte az öröme, mint egy kisgyereké. Gábor közben idegenvezetőt alakít, úgy mesél az épületek történetéről. A végén jót nevetünk.
– Istenem, ez olyan szép, hogy le tudnám itt élni az egész életemet – sóhajtja Zoli.
Amikor visszaszállunk a kocsiba, felkapcsolja a világítást, hogy pedáns rendet rakjon a szatyrában. Külön a jegyzetei, a vizsgát igazoló papír, és külön a társainak vásárolt pizza.
Megkönnyítem az őrök dolgát az ellenőrzésre, magyarázza.
Aztán csak bámul kifelé a vaksötétbe.

Nyolc óra huszonöt.
Már Vácon vagyunk. Zoli hirtelen azt mondja: még sohasem mentem át a fegyház melletti “diadalív” alatt. Nosza, fordulunk egyet, és gázt neki, gyorsan átsuhanunk.
– De jó, ezt is elmesélhetem a fiúknak, úgyis ugratnak majd, minek jöttem vissza órákkal korábban – nyugtázza nevetve. – Tudom, hogy az lesz az első kérdésük: na, ittál, berúgtál, voltál nővel? Olyan hülyén hangzik erre azt mondani, művészettörténetből érettségiztem.
Leparkolunk a magas fal előtt. Hallgatunk. Legközebb talán májusban is kiengednek a következő vizsgára, töri meg a csendet Zoli. Aztán kiszállunk a kocsiból. Az őrtoronyból hirtelen kihajol valaki a fejünk felett, és kérdően lekiált. Igen, eltávozásról, vissza – felelünk. Zoli becsenget. Még néhány köszönöm van hátra.
– Hát ez meg mi? – hallatszik üdvözlésképpen az őr szigorú hangja, amikor néhány perccel később Zoli belép. A szürke vasajtó még nyitva. Mi sem mozdulunk. Zoli futva jön. A pizzás dobozt tartja a kezében. Az eső hangosan kopog a keménypapíron. Nem szól semmit, csak a kezünkbe nyomja.

Keretes
A nehéz élethelyzetbe került, vagy más középiskolákból eltanácsolt, netán deviánsnak is nevezett ifjaknak továbbtanulási lehetőséget, és érettségit nyújtó Belvárosi Tanoda börtönprogramját tulajdonképpen a véletlen alakította ki. Négy évvel ezelőtt előzetesbe került ugyanis a tanoda két diákja, akik ott is szerették volna folytatni a tanulmányaikat. A tanárok végül lehetőséget kaptak az oktatásukra és levizsgáztatásukra. Közben az is kiderült, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben nagy igény lenne arra, hogy a fiatal előzetesek és elítéltek továbbtanuljanak, netán le is érettségizzenek. Ebből nőtt ki a speciális börtönprogram.
Ma már a fővárosi intézményeken kívül például Kalocsára, és Vácra is rendszeresen lejárnak a tanoda oktatói. Általában tizenöt, ítéletét töltő tanítvány jut az oktatásukat vállaló négy-öt tanárra.
A cél kettős. A legfontosabb, mondja Mészáros Mercédesz, a kapcsolatépítés, hiszen a programban részt vevőknek a szabadulásuk utáni krízishelyzetekben is van hova fordulniuk, segítséget, kapaszkodót remélhetnek újrakezdésükhöz, társadalomba való visszailleszkedésükhöz. De az sem mellékes, hogy a börtönévek nem telnek el hiába. Megmarad valamiféle kötődés a külvilághoz, a tanulás sikerélményt, komoly célt adhat. Több, azóta már szabadult diák sikerrel leérettségizett, és így nagyobb eséllyel kezdhetett munkát keresni magának.