„Döntöttem. Hosszasan és gyötrelmesen gondolkodtam rajta. Ma, a búcsúzó évszázad utolsó napján visszavonulok.” A december 31-én moszkvai idő szerint délben sugározni kezdett tévébeszédében e drámai szavakkal jelentette be Borisz Jelcin orosz elnök, hogy fél évvel mandátumának lejárta előtt önként távozik posztjáról. A szigorú titoktartás ellenére a szenzáció még a felvétel nyilvánosságra hozása előtt kiszivárgott, így például a HVG információja szerint akadt olyan moszkvai kereskedelmi bank, amely bizalmasan figyelmeztette a nagyobb ügyfeleit, tartózkodjanak a konvertibilis valuta átváltásától, mert a rubel árfolyama Jelcin váratlan lemondásának hatására összeomolhat. Amikor Jelcin beszédét sugározni kezdték, mégis kevesen sejtették, hogy addigra az elnök már déli 12 órai hatállyal lemondott, és az alkotmánynak megfelelően legkésőbb három hónapon belül, azaz március 31-éig sorra kerülő választásig a hatalmat Vlagyimir Putyin kormányfő vette át.

A beszédet rögtön az után vették fel, hogy péntek reggel Jelcin a Kremlben fogadta Putyint, és átadta neki az ügyeket. A nyilatkozatát akadozva, nehezen artikulálva felolvasó, 69. életévét február 1-jén betöltő elnök döntését nem egészségi állapotával, hanem „a problémák összességével” indokolta. Jelcin szerint a december 19-ei alsóházi parlamenti választásokon a polgárok nagy reményekkel szavaztak „a politikusok új nemzedékére”, amiből ő megértette, hogy „élete fő művét” elvégezte: „Oroszország már sohasem tér vissza a múlthoz.” Akkor pedig „miért akadályozná a történelem természetes menetét”, miért ragaszkodna még hat hónapig a hatalomhoz, hiszen „az országban van olyan erős ember, aki alkalmas az elnöki tisztségre, s akitől gyakorlatilag Oroszország valamennyi polgára a jövőre vonatkozó reményei beteljesedését várja” – fejtette ki Jelcin Putyinra utalva. Végezetül megerősítette, nincs kétsége afelől, hogy kit választanak meg elnöknek.

Az elnök bocsánatot kért honfitársaitól azért, mert „megannyi közös álmuk nem vált valóra”. Mint mondta, ő is hitt abban, hogy „a szürke, tespedő és totalitárius múltból egyetlen ugrással el lehet jutni a világos, gazdag és civilizált jövőbe”. Jelcin elismerte, hogy hibákat követett el, hogy voltak megrázkódtatások, de mintegy feloldozásra várva hozzáfűzte, mindig az járt a fejében, miként tudna legalább valamelyest könnyíteni a nép életén. A beszéd rögzítését követően Jelcin kremlbeli irodájában II. Alekszij pátriárka megáldotta Putyint, majd a pravoszláv egyházfő jelenlétében a megbízott államfő – immár mint a fegyveres erők főparancsnoka – átvette elődjétől azt az aktatáskát, amely az úgynevezett „atomgombot”, vagyis az orosz hadászati nukleáris fegyverek bevetéséhez szükséges parancskódok továbbítására szolgáló hordozható elektronikus berendezést rejti. Délután 2 órakor Jelcin el is hagyta a Kremlt.

A hihetetlenül hangzó hír nyomán az orosz fővárosban a valutaváltó pénztárak 1,5-2 rubellel is megemelték az amerikai dollár eladási árfolyamát, de mivel alig nőtt a kereslet, a kurzus szilveszter délutánra stabilizálódott, az új év első napjaiban pedig csaknem visszatért a december 31-ei, 26 rubel körüli szintre. Az óesztendő utolsó napján egyedül nyitva tartó orosz értékpapírpiacon, az RTSZ elektronikus kereskedési rendszerben a Jelcin-beszéd első perceiben zuhanni kezdtek az árak, ám két órával később már a mértékadónak tekintett RTSZ-index az 1998. augusztusi pénzügyi válság óta a legmagasabb szinten, 177 pont fölött zárta az évet.

A lakosság nyugodt reagálását az újévi vigasságokra és a január 7-ei pravoszláv karácsonyra a csaknem egyhetes folyamatos ünnepre való készülődéssel is lehet magyarázni, a befektetők derűlátása azonban mindenképp azt tükrözi, hogy az elnökségének utolsó időszakában fölöttébb népszerűtlenné vált, betegeskedő Jelcin visszavonulása, a zökkenőmentes és kiszámítható hatalomátadás perspektívája bizakodással tölti el az üzleti köröket. Moszkvában nemigen akad ugyanis olyan politikus, aki ne ismerné el, hogy a törvényhozás felsőháza, a szövetségi tanács lapzártánk után – január 5-ére – összehívott ülésén kiírandó elnökválasztáson Putyintól aligha vehetik el a győzelmet. December 31-e óta az igazi kérdés már nem az, megnyerheti-e Putyin az elnökválasztást, hanem az, hogy meg tudja-e szerezni első nekifutásra a szavazatok több mint 50 százalékát, vagy valamelyik ellenfele második fordulóra kényszeríti őt.
Jelcin utolsó, politikai pályafutásának legszebb napjait felidéző sakkhúzásával „helyzetbe hozta” Putyint, aki néhány hónap leforgása alatt szédületes gyorsasággal megnőtt népszerűsége mellé most megkapta az adminisztratív nyomásgyakorlásnak mindazokat az eszközeit, amelyek segítségével – az utóbbi nyolc év minden változása, a demokratikus játékszabályok ellenére – a továbbra is tekintélyelven alapuló orosz politikai rendszerben a Putyinénál sokkal rosszabb starttal is választást lehet nyerni (elegendő visszaemlékezni az 1996-ban mindenki által temetett s komoly ellenzékkel szembenéző Jelcin példájára). A reális erőviszonyok legpontosabb fokmérője, hogy Jelcin lemondása előtt olyan regionális vezetők – így Mintyimer Sajmijev tatár és Murtaza Rahimov baskír elnök – is „hűségnyilatkozatot” tettek Putyinnak, akik ősszel még a Jevgenyij Primakov exminiszterelnök és Jurij Luzskov moszkvai polgármester nevével fémjelzett Szülőföld – Egész Oroszország (OVR) mozgalom mellett kötelezték el magukat.

Jóllehet a moszkvai események bel- és külföldön egyaránt jókora meglepetést keltettek, túlzás lenne azt állítani, hogy politikai berkekben egyáltalán ne számoltak volna Jelcin lemondásának a lehetőségével (HVG, 1999. október 2.). Miközben a dagesztáni harcok, majd a csecsenföldi katonai beavatkozás keltette hazafias érzelmek hullámain az augusztus elején miniszterelnökké kinevezett Putyin népszerűsége egyik hónapról a másikra szédületes magasságokba csapott, a két állami tévécsatorna pedig mesteri pr-kampánnyal szoktatta hozzá a közvéleményt a gondolathoz, hogy Putyin a „trónörökös”, a moszkvai sajtóban fel-felbukkantak olyan értesülések, amelyek szerint Jelcin legszűkebb környezete, „a család” az államfő idő előtti visszavonulását is elképzelhetőnek tartja. Ugyanakkor az elemzők zöme kételkedett abban, hogy Jelcin, aki annyi erőfeszítés árán építette ki az elnök szinte korlátlan hatalmára épülő politikai berendezkedést, képes lenne önként megválni a hatalomtól.
A Jelcin számára emberileg is rendkívül nehéz elhatározást feltehetően nemcsak egyre súlyosbodó betegsége siettette, hanem az a felismerés is, hogy „a családot” hírbe hozó korrupciós vádak, az elnöki intézmény tekintélyének lejáratódása egyre kevesebb esélyt hagyott a méltó távozásra. A végső lökést a minapi dumaválasztások adták meg. A Kreml közreműködésével gründolt, Putyin által támogatott Jegyinsztvo (Egység) – vagy más néven Medvegy (Medve) – régióközi mozgalom a listás szavazáson alig maradt el Gennagyij Zjuganov kommunista pártjától. Így az új törvényhozásban a második legnépesebb frakciót hozhatja létre, s jól szerepelt a Szergej Kirijenko exkormányfő vezette Jobboldali Erők Szövetsége is – minden bizonnyal e két tömörülést emlegette Jelcin beszédében a fiatal politikusok új nemzedékeként –, míg „a család” érdekeit leginkább veszélyeztető OVR s egyben az elnökválasztáson való indulási szándékát december 17-én bejelentő Primakov kudarcként könyvelheti el az elért eredményt.

A kormányfő pozícióinak látványos megerősödése ellenére szociológusok és politológusok arra figyelmeztettek, hogy a „Putyin-léggömb” Jelcin mandátumának lejártáig könnyen kipukkadhat, elsősorban a csecsenföldi háború elhúzódása, az áldozatok számának elkerülhetetlen növekedése és ami ebből következik, a ma még a tábornokok számára kedvező közhangulat megváltozása miatt. Nyilván Jelcin is belátta – már amennyiben igaz a hivatalos verzió, és teljesen egyedül érlelte meg döntését –, hogy ha júniusig hivatalában marad, nyugodt öregségét teszi kockára, hiszen Putyin szóba jöhető ellenfeleinek egyikétől sem várhatott el olyan széles körű garanciákat, mint amilyeneket a megbízott elnök első rendelete nyújt neki. A Putyin által még december 31-én – a rossz nyelvek szerint már a lemondás előtt – aláírt dokumentum Jelcin és közvetlen hozzátartozói számára az ezt szabályozó törvény elfogadásáig szavatolja a kiterjedt és méltányos szociális és egészségügyi ellátást, továbbá mentelmi jogot ad az exelnöknek, aki sem büntetőjogi, sem szabálysértési eljárás keretében nem vonható felelősségre, nem vehető őrizetbe és letartóztatásba, de még csak ki sem hallgatható, továbbá lakhelye és a rendelkezésére bocsátandó szolgálati helyiségek, az általa használt közlekedési és távközlési eszközök, csomagjai, iratai és levelezése is érinthetetlen. Oroszország első elnöke államköltségen saját apparátust tarthat fenn, és az elhangzott szóbeli ígéretek szerint külön irodája lesz a Kremlben.
Noha a Jelcin lemondását a kulisszák mögött megelőző politikai alkufolyamat részleteit, „a család” és Putyin között született esetleges egyéb hallgatólagos megállapodásokat lapzártánkig csak találgathatták a tudósítók, bizonyosnak látszik, hogy a garanciarendelet korántsem mellékes mozzanata a Jelcin-korszak lezárásának. Moszkvai politikai körökben Putyint egyértelműen „a család” kreatúrájának tartják, ám az egykori KGB-tiszt, akinek politikai és gazdasági nézeteiről ijesztően keveset tudni, mostantól önálló életre kel, tehát az eddig mutatott lojalitása alapján aligha érdemes hosszú távú következtetéseket levonni. Megfigyelők szerint mégsem valószínű, hogy az óvatos Putyin megválasztásáig radikális személycserékre szánná el magát. Legalábbis erre vall, hogy az ügyvezető államfő újra Alekszandr Volosint nevezte ki az elnöki adminisztráció vezetőjévé, igaz, helyettesként két bizalmasát is azonnal Volosin mellé ültette. Ugyanakkor Jelcin néhány közeli munkatársát, a kancellária vezetőjét, a protokollfőnököt és az elnöki sajtótitkárt máris menesztették. A legnagyobb érdeklődést persze az a hétfői hír váltotta ki, miszerint Tatyjana Gyjacsenko, Jelcin lánya és egyben kommunikációs tanácsadója szintén kiköltözik a Kremlből.