– Hogy mi vezetett a falu halálához? – ismétli kérdésem.
Kollár Józsefnénél ülök Tornakápolnán, Magyarország legkisebb lélekszámú településén. Tizenhárman lakják. Néhány évtizede még majd’ kétszázan.
– Én csak azt tudom, hogy valamikor itt mindenkinek volt földje, tehene. Még tejcsarnok is volt.
Valóban szinte minden udvar mélyén ott a pajta. Állat egyikben sincs.
– Jött a téesz, Szinben volt a központ, később Perkupára vonták össze.
Ma már azt sem tudja, megvan-e még valahol a földje.
– Pedig milyen zajos volt itt az élet valamikor. Összeállt vagy húsz lány, danoltunk, táncoltunk az utcán.
– Legények is voltak?
Szeme villan.
– Átjöttek Varbócról.
– Meg rezesbanda is – szólal meg a férje a lócán. – Én voltam a dobos.
A férfi magatehetetlenül üldögél a lócán. A gépállomáson volt traktoros.
– Akkor kocsmának is kellett lennie... – fűzöm a szót.
– Minek az ide? – így az asszony. – Megfőzte a pálinkát mindenki magának. Az én uram volt a legrészegesebb. De nem hagytam el. Különben kivel veszekednék...? – derül.
– De bolt csak volt...
– Van az még mindig.
Bejártam a falut, nem láttam.
– Pedig van, itt a szomszédban, igaz, a feliratot letépte a vihar. Csak az a baj, hogy a postás tízezresben hozza ki a nyugdíjat, azt meg keservesen tudják felváltani.
Kettőjüknek ötvenezer forint a nyugdíja.
– Ennyiből kell kijönnünk. Hiszen élve nem bújhatunk a föld alá.
Amikor kilépek az ajtón, megfogja a karom: – Hat éve ápolom a férjem – sóhajt.
– Orvos nem tud rajta segíteni?
Legyintés a válasz.
Az orvos Szinben rendel, de Szögligeten lakik. S az övé Szinpetri is. Igaz, a négy faluban kétezren sem laknak.
– Mondok egy példa, miért néptelenedett el a Tornakápolna.
A doktor mondatainak különös bája van, hangsúlya idegen. Érezhetően csak faragja a magyar nyelvet.
– Korábban bogárhátúval jártam. Nagy hóban néha tanknyi üzemanyag is elfogyott, mire keresztülvergődtem a hegyen.
Busz vagy teherautó meg sem kísérelte a bejutást. Ilyenkor a bolt is kiürült. Később, ahogy csökkent a falu lélekszáma, néha hetekig nem utazott senki. Persze, hogy megszüntették a járatot. Ami viszont még lakhatatlanabbá tette Tornakápolnát.
– A rendelő az iskolában volt – folytatja a doktor. – Ültem a kateda, rendel. Amikor nőt vizsgáltam, a férfiaknak csak annyit mondtam, hátra arc – mosolyodik el.
– Egy helyiségben vetkőztek?
– Nem mindig. Ha hideg volt a terem, mondtam, nem vetkőzni, csak megfáztak volna.
Maga elé néz.
– Miért van Tornakápolna vége? Négy húszkor indultak a bánya, háromnegyed négykor értek haza. És akkor kezdődött a második prédikáció.
Vagyis a háztáji. Abban bajmolódtak sötétedésig. A következő hajnalban meg indulás. Egészen addig, amíg be nem zárták a bányát.
– Hanem az iskola. Volt egy kitűnő tanító. Mészáros Irénke. Sokakat indított el az életben.
Különös ellentmondás... Néha egy jó tanító is hozzájárulhat egy falu elnéptelenedéséhez. Mondom is, de a doktor csak legyint.
– Akinek a jóistenke megspórol a szürkeállományból, az is elment.
Nem akarom hosszan föltartani, vendégei mellől kértem a beszélgetésre. De azért nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek, honnan jött.
– Lengyelország. Ide házasodtam. Harmincnégy év ezelőtt.
Megáll egy percre, úgy folytatja.
– Amikor éjszaka kihívnak Tornakápolna, sokszor megvárom a két óra vagy három, amíg pirkad. Megállok ott a hegygerinc, biztos emlékszik, a tetőn. Ha szerencsém van, hazalátok, Lengyelország.
Már csak a nevét kérem, írja a füzetembe. Dr. Mendyk Wolciech.
Tornakápolna legfiatalabb lakója Szőr Bálintné, vagy ahogy mindenki emlegeti, Eszti. 62 éves. Ő a kurátor, képviselőtestületi tag, boltos. A falu lelke.
Alig ülünk le a konyhában, a belső szobából gajdolás hallik.
– A férjem – tekint oda –, nem kell vele törődni.
Sorsa szokványosnak is mondható. 15 éves korától dolgozik, az első éveiben csillét tologatott a bányában. Újabban a falu boltjában szolgál ki. Nem nagy a forgalom, havi százezer forint körüli, de azért minden reggel ki kell nyitnia. Kenyeret csak annyit rendel, amennyit kérnek, tej egy héten egyszer van, felvágott pedig egyáltalán nincs.
Fiatal nő nyitja az ajtót, bolhairtó szert hozott az asszony kutyájának. Vele már találkoztam, az ő családja vett először gazdátlan házat a faluban. Mára Tornakápolna épületeinek legalább a felét felvásárolták a messziről jöttek. A legtöbb új tulajdonos valahonnan Kelet-Magyarországról érkezett, néhányan Németországból, barlangászok. Évente általában néhány hetet töltenek a faluban.
– S mit szól az idegenekhez? – kérdezem, amikor a nő becsukja maga mögött az ajtót.
– Örülök nekik. Legalább arcokat látok. Meg a falu sem dől össze.
A szobából egyre hangosabb énekszó hallatszik. Az öregember rendületlenül járja a köröket. Agysorvadása van.
Hiába nyomom le a kilincset a községháza ajtaján, nem enged. Az ablak azonban nyitva, odalépek. A padlón aprítottfa-halom, a tuskóban fejsze. Pedig jó helyen kell hogy járjak, az épületen ott a tábla.
A polgármester, Juhász József Szinpetriben lakik, végül ott találom meg, napok múlva. Amúgy a színi önkormányzat alkalmazottja, karbantartó. Már hosszú évek óta ő hordta ki az ebédet a tornakápolnai öregeknek, így természetes lett, hogy őt választották meg polgármesternek is. Mellesleg autószerelő és fuvarozó.
– De nehogy azt higgye, hogy mindebből olyan jól meg lehet élni itt. Ki javíttat errefelé kocsit? Még fuvar, az van néha, de azt meg vagy kifizetik, vagy sem. Hozok egy kocsi sódert, erre ideadják a felét. Hogy a többit majd a következő nyugdíjkor, nekem úgyis van. Kerestem aznap mínusz kétezer forintot. Fél év múlva azért könyörgök, hogy legalább annyit adjanak, amennyibe nekem került.
Zuhog már belőle a szó. Meg az indulat.
– Van, amikor egy héten háromszor is bekattanok, és úgy jövök haza Tornakápolnából, hogy na, ebből elég. Tegye el magának más az ideget. Másnap persze megint megyek. És még azt mondják, milyen jó nekem, két fizetést húzok. Na, köszönöm, ötvenezer forintot. Mint polgármester meg karbantartó. A falugondnokságért meg egy fillért sem kapok, mert az ki is csapná a költségvetést. Mit tud kezdeni egy falu kétmillióból? Most például beállót akarnak a ravatalozóhoz 300 ezer forintért. Hogy ne ázzanak a temetésen. És ha egyszer sem esik azon az egy-két temetésen? Meghalnak még néhányan, a maradékot meg elviszi a családja. Lehet, hogy a következő választást már meg sem tartják.
– És akkor mi lesz Tornakápolnával?
Széttárja a karját.
– Mi lenne? Fogalmam sincs. Megszűnik. Üdülőfalu lesz belőle. Hozzácsapják Szinpetrihez.
Minden házba benyitottam már, nem hagyhatom ki az utolsót sem.
Az udvar üres, kétoldalt épület, a végén a pajta. Ösztönösen az öregebb házba lépek. Nyomott levegőjű helyiségben találom magam. Fordulnék vissza, de nem lehet.
A konyha mélyén öregember üldögél. Szőrnek hívják őt is, mint szinte mindenkit a faluban, Szőr Józsefnek. Tornakápolna tizenharmadik lakója.
Örömmel üdvözöl, mintha csak várt volna. De felállni nem bír, nem forog a csípője, a bánya az ágyhoz ragasztotta.
Szabatosan válaszol, szinte nyomdakészen, bizonyára azt gondolja, újságíró számára így kell. Története szokványos, 31 év a föld alatt, műszak után a határ.
– És ilyenkor mivel telik a nap?
– Elüldögélek. Várom haza a feleségem.
Az asszonyt művesekezelés tartja életben, minden másnap viszik Miskolcra.
– És amikor itthon van?
– Akkor meg a fiunkat várjuk. Hét végén hazajár. Pestről. Komoly beosztásban dolgozik.
– Neki építették a házat?
A férfi nem válaszol, talán nem érti.
– Van benne fürdőszoba is.
Hirtelen rám szegezi a tekintetét.
– Ebbe a faluba soha senki sem jött vissza… Senki. Érti?
Szomorkás hangjába mintha egy csöppnyi indulat keveredne. De csak pillanatig tart.
Kinn egyre borúsabb az idő, felállok. Az öregember szeme könyörög, maradjak még.
– Tudja, hogy jártam én ám Amerikában is? – mondja hirtelen.
Persze meglep.
– Nyolc órát repültem az óceán fölött – folytatja.
– S hogy került ki?
Apám testvére hívott meg. Még az első világháború előtt vándorolt ki a családjával. Ebből a lakásból, ahol most ülünk, ni.
– Mennyien mentek el akkoriban?
– Öt-hat család is, ki tudja azt már…
Talán akkor kezdődött a baj? Az emberadót mindenesetre Tornakápolna is befizette. A végzete mára teljesedett be.
– S maga nem gondolt arra, hogy kinn marad?
– A család nélkül? Akkor még kicsik voltak a gyerekek.
Szálas testét feljebb tornázza az ágyon.
– De szép hely az az Amerika, istenem – réved el. – Képzelje, amikor a 120 emeletes épület tetejéről lenéztem. Alattam úszkáltak a felhők.
– S mikor volt kinn?
– Harminc évvel ezelőtt...
– Gyakran eszébe jut?
– Mindennap. Maga járt Amerikában?
Kinn már csorog az eresz, hamar ránk borul a novemberi alkonyat. Az öregember arca homályba vész, csak a szeme csillog. Messze járhat, valahol a felhők fölött.