Renoir-reprorészletek között féltucatnyi trikolór – vászonból, papírból, címerrel vagy anélkül, ablakon, asztalon, falon. Fekete felirat: Trianon 1920. június 4. 16, 30. Odébb festet műanyagból lovagi páncélok, pajzsok, fokosok – középkori díszlet.

A teremben középkorú is alig akad. Csoszogva érkeznek az „ötvenhatos srácok”, a három éve, forradalmárokból alakult Becsületbíróság tagjai. Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács legendás elnöke remekül tartja magát, ám a nyolcvanhét esztendős elnök, Deák András már a forradalom idején sem volt tini. Pongrátz Gergely, a nagy „tankölő”, a Corvin közi parancsnok és a művész eleganciájú Obersovszky Gyula is túl van az első szerelmeken. Ám az utolsón még feltehetőleg nem. Oby – ez írói neve – bozontos szemöldöke mögül kitartóan zsűrizi Katát, a fotós kolleginát. Néhány évődő szót is intéz hozzá, amit az ősz Deák nem néz szótlanul. Kézcsókra járul a huszonéves hölgyhöz, majd szívéhez szorítva a fehér kacsót, szervezetébe agitálja a csinos célszemélyt. A szóvivő, Törőcsik Mihály doktor vet véget a dürgésnek: asztalhoz szólítja a bírákat.

Az addig mosolygós Deák hangfekvést, arcszínt vált, papírját kisarasznyira emeli szemüvegéhez. Megnyitóba kezd. Nehezen követhető érzelemkitörésekkel fűszerezett gondolatfolyama. Szerencsére a szöveg írott változatát előre megkapták az érdeklődők. Csupa nagybetű – nem tudni, a mondandó hangsúlyozására, vagy csak az olvashatóság kedvéért.
„Nincs magyar megmaradás! Magyar megújulás! Csak a Szentkorona nevében! Nagymeneteléssel itt az évezred vége: talajvízzel, árvizekkel, szárazsággal, tűzijátékkal, tűzvészekkel, erdőtüzekkel, gyújtogatásokkal, gázrobbanással, újabb berobbanással. Vagy világvége, vagy csak a magyarság vége?”

Bizet-dallam száll egy mobilból: „Fel, torreádor…” Deákot nem zavarja. „Tragikus jeleneinkről” beszél: önpusztításról, milliós abortuszgyilkosságról, erőszakosságról, amelyek „több mint ezeréves országunk és nemzetünk létét veszélyeztetik.”

Aztán így folytatja: „Ráadásul ebben a sorsdöntő helyzetünkben kegyelemdöfésként olaj-ügyek, borhamisítások, idegenforgalmi szervezeti csalások, sorozatos banki csalások, közéleti visszaélések sorozata, olyannyira, hogy hazánk már-már bűnszövetkezetként múl ki a világból, ha…”

Hacsak valakik nem vetnek véget a „lehetetlen-törvénytelen és elviselhetetlen állapotnak”. Csendőrségért kiált Deák, a „nemzet testén élősködő maroknyi elitet” ostorozza, végül utat mutat:
„Az emberiség útja az új évezred küszöbéhez vezetett, most nyitva állnak a pokol kapui is. Lehet, szélesebbek, fényesebbek, de nem hagyjuk magunkat megvesztegetni, mert a mi utunk ősidőktől fogva megvan, ki van cövekelve, meg van jelölve táltosok által, fejedelmek által, vérszerződéssel, Szent István intelmeivel. Szentkoronánk, nemzetünk nagyjai, saját törvényeink által! A magyarok sorsukat megbeszélni mindig összejöttek! Ma mi ezért gyűltünk össze! Boldog Mindszenty József hercegprímás urunknak üzenjük, fogadjuk, hogy mi is, ma is bízunk a magyar jövőben, mert vagyunk még annyian, hogy Isten segítségével megoltalmazzuk Szent István országát, istenfélő népét.”

Erre a föladatra, a testület egyik legifjabb tagja, Szeszák Gyula ügyvéd, Hajdú-Bihar megye hivatalából eltávolított főügyésze, az olajszőkítők vadásza húsz percet kap. Egy óra a vége. A jelenlévők többsége ül ennél többet is.

Szeszák bejelenti, hogy a Szolnok megyei bíróság elutasította a három éve működő Becsületbíróság bejegyzési kérelmét. Mondván, nevük arra utal: a szervezetnek a hivatalos állami bíróságokkal azonos jogköre van.
– Ilyen erővel betilthatnák a hegybírákat is – így Törőcsik szóvivő.
Szeszák nyugtat:
– Megfellebbeztem.
Majd előadásba fog.
– A magyar nemzet Kárpát-medencei ezer éve alatt cizellált erkölcsi rendszere romokban. A globalizáció ügynökei uralkodnak fölöttünk. A világ népessége homogén fogyasztói társadalommá vált.
Bólogatva töltenek kólát az ötvenhatosok.
– A globalizáció programja hasonló a szabadkőműves-páholyokéhoz. Kelléktáruk az ideológiai eszközöktől a gyilkosságokig terjed.
Mielőtt bárki szimpla zsidózásra gyanakodna, pontosít:
– Nem lehet ezt a zsidóság világméretű összeesküvésére egyszerűsíteni.
Így már más.

Szeszák megmondja, hogy a globalizáció és a liberalizmus hívei szerint a gyarmatokon, így Magyarországon is, szabad rombolni a környezetet, szabad kábítószert fogyasztani és forgalmazni, szabad gyermekeket dolgoztatni, nők testét árusítani.
– És ezt úgy érik el, hogy gaztetteikhez kormányokat juttatnak hatalomra.
Mint nálunk.
– A rendszerváltás úgy kezdődött, hogy Antall József mandátumot kapott. No, nem a nemzettől, hanem valahonnan máshonnan.

Aztán jött Horn Gyula, akit „szeret” Szeszák exügyész, mert „az ördög is jobb, ha nem bújik álarc mögé”.
– Most meg egy fiatalember áll a nemzet élén. Megkötötte paktumát. Vajon kivel?… Horn Gyula legalább megmondta: „pufajkás voltam, na és?” Most az az Orbán Viktor miniszterelnök, aki pár éve csuhások gyülekezetének titulálta az egyházat. Ma meg imazsámolyon térdepel, tán még gyón is. Ígérte: az átvilágítást kiterjeszti az egyház vezetőire is. És a győzelem után mit tett ifjú titánokból álló kormányunk? Levették a javaslatot napirendről. No comment.

Szeszák a gazdaságot is ostorozza. Szól arról, hogy a kilencvenes években szándékosan nyitva hagyott kiskapuk teremtették meg az olajszőkítés feltételeit. Szeszák, akinek annak idején állítólag éppen az olajügyek felderítésében mutatott elszántsága miatt kellett megválnia megyei főügyészi állásától, állítja: a piszkos olajpénz ma a szeszbizniszben mozog. És megint vannak kiskapuk. Megint szándékosan. A jövedéki rendelkezések – mondja – csillagászati bírságokat helyeznek kilátásba, ám az a passzus hiányzik, amely börtönnel díjazná a bűnöst. Vagyis: pancsolj szőlőmentes „lájtbort”, magyar, s ha lebuksz, csak arra vigyázz, ne legyen semmid, amit elvehetnének tőled.

Szeszák a Becsületbíróságot ostorozza:
– Fennáll a veszély, hogy nyilatkozat kibocsátó testületté degradáljuk magunkat. Hozzánk csak a perlekedési mániások és a sérültek fordulnak – bök fejére, jelezve, nem a tolókocsisokra gondol.

Bartha György, egy Nyugatról 1991-ben hazatelepült szentendrei úr kapja magához a szót. Gyakorlatias ember: lakóhelyén gyakorlatilag az összes hivatalos szervet és személyt följelentette már.
– A saját fegyverével győzöm le a hivatalt. Annyi levelet írok, mint ő, plusz egyet.
Ezerötszáznál tart. Tollal tisztítja a közéletet.

Bartha úr persze kivívta a szervek ellenszenvét. A minap éjszakai járőr zörgetett hozzá. Állítólag egyik szomszéd jelentette: hangoskodik. Nyomta, nyomta a csengőt az egyenruhás, aztán szólt neki valaki: a tulaj külföldön van.
Volt kevésbé mulatságos afférja is.
– Ötször fenyegettek meg életveszélyesen, egyszer dzsippel próbáltak elütni, postaládámat felrobbantották, bátyám sírját feldúlták, házam falát állati ürülékkel kenték össze. Szentendre judeobolsevista felének szemében én vagyok az első számú közellenség.

Bartha György három esztendeje a magyar államot – a „korrupt közalkalmazottak munkaadóját” – is följelentette. Eddig öt fórum tolta tovább az aktát. Most a Legfelsőbb Bíróságon van az ügy.

Előadásában Bartha elemzi a szentendrei összefonódásokat, a helyi mutyizásokat, a bűnüldöző ás az igazságszolgáltatási szervek elvetemültségét. Aztán mondandójába keveri őseinek történelmét, valahol Mátyás királynál tart. Ezt már nem tűrik az idősebbek hólyagjai. Egyenként surrannak a mosdóba. A víz az úr.
Csak Rácz Sándor bírja a feszítő indulatokat. Továbbgombolyítja az előtte szóló gondolatfonalát.
– A nemzet vagyonának elsikkasztásáért fel kell jelenteni Németh Miklóst és Antall Józsefet.
– Mert azt mondta Antall, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni” – támogatja a javaslatot Pongrátz Gergely. – Hát vettük volna elő a fegyvereinket?
– Azt kellett volna – dünnyögi valaki.
Nincs, ki leintse.
Törőcsik Mihály az új legfőbb ügyészen búsong.
– Annyira, de annyira bíztunk benne. Most meg azt nyilatkozza: „általában elmondható, hogy a politikusok nem hozhatók összefüggésbe olajügyekkel.”

Törőcsik előrukkol az ülés legfőbb feladatával. Az elnökség memorandumot fogalmazott, azt kéne megszavazni. A szövegben botránykövek: Postabank-ügy, CW Bank-ügy, a belügyminiszter alvilági kapcsolatai, Palotás János fölmentése, olaj…
„Követeljük, hogy induljon végre büntetőeljárás a bűnösök ellen, nemre, rangra, beosztásra való tekintet nélkül!”
Valamint:
„1. Nehéz szívvel jelentjük ki. Küldöttséget menesztünk az Európai Unióhoz, ahol tájékoztatást adunk hazánk morális válságáról, egyben segítséget kérünk az erkölcsi megújulás érdekében. Mindezt azért tesszük, mert nem látunk semmiféle garanciát a hatalomtól az igazi bűnözők felelősségre vonására.
2. Aláírásgyűjtést kezdeményezünk Pallag László országgyűlési képviselő érdekében, és további támogatásunkról biztosítjuk maffiaellenes küzdelmében.”

Nehéz falat.

Jólesik előtte az ebéd. Könnyű malacsült, párkáp, s. burg.

Falás közben egy becsületbíra bátortalanul lapja, az Igazunk’56 vételére buzdítja társait. A pecsenye győz.

Obersovszky titkára (1956-ban tizenkét éves, rágógumit oszt a szovjeteknek, a véres csütörtökön két golyót kap a combjába) súgja fülbe büszkén:
– Sikerült elérnem, hogy Obynak több oviban is tanítják a verseit.

A kultúrvigéc az elmenőfélben lévő Pongrátz után néz. Távozik az öregharcos. Fiába karol. Amerikából látogatott haza a fiatalember, végigülte a becsületbírósági szeánsz első felvonását.
– Hasonlít rád a srác. Jóképű – szól valaki az apa után.
– Tudom. Nagy élvezettel lett csinálva.

A „gyerek” másodjára jár Magyarországon. Először akkor szállt le Ferihegyen, amikor apja infarktust kapott, s riasztották a családot: készüljenek a temetésre. Ifjabb Pongrátz üresen találta édesapja kórházi ágyát. Megijedt, aztán mondták neki a nővérkék: a papa kint cikizik a klotyóban. Túlélte Rákosit, a tankokat, Kádárt, a szíve sem fogott ki rajta.

Pongrátz junior nem beszél magyarul. Amerika az otthona. Ingatlanügynök.
Szünet után a szabolcsi Gyöngyösi László György (civilben videós, ujján diónyi koronás címeres pecsétgyűrű) mutatja be pártját, a Szent Korona Lovagrendet. Nevüket magyarázza:
– Egy pártot szét lehet verni. A lovagok viszont felesküsznek, ők legyőzhetetlenek.
Pianóban kezdi, fülelnek az idősebbek.
– Halkan beszél – mondja Deák Obynak.
– Tessék?
– Mit mondasz?
– Nem értem.

Aztán belendül a lovag. Hangsúlyozza: a mai nehéz helyzetben nem beszélni, tenni kell. Hepciáskodik.
– Támogatást keresünk, ám ha önöknek nem kellünk, találunk mást.
Oby bácsi csitítja.
– Ne törekedj megváltásra, fiam.

Az Észak-magyarországi Hazafias Nemzeti Unió ifjú elnöke lép színre. Felolvassa alapító nyilatkozatukat.

Majd a lovagrend egy másik képviselője emelkedik. Ülepén feszül az XXXL-es nadrág.
– A forradalmárok sorra alapítják egymással gyűlölködő szervezeteiket, hiteltelenítik magukat. Milyenek lehettek annak idején, ha most ilyenek – szidja az ötvenhatosokat.
Nem a legjobb helyen.
– Hülye ez? – kérdi szomszédjától egy becsületbíra. – Többé nem hívjuk.
Törőcsik leállítja a lovagot.
– Ezt fejezd be, jó?
Csüccs.

A szóvivő kihasználja a pillanatnyi döbbenetet. Elfogadják a memorandumot. Apró módosítással. Strasbourg előtt benéznek Mádl Ferenchez.
– Vigyázzunk ezzel a Strasbourg-ral, nehogy összemossanak bennünket a zámolyi romákkal – így az érv.
Sajtótájékoztatnak, s bezárják a boltot.

Az elnök összehajtogatja a lobogókat. Szeszák főügyész talán morog valami olyasmit, hogy megint sajtóközlemény lett a vége. Aztán elballagnak.
Ma is tettek valamit a nemzetért.