Hollóháza kisebbik porcelángyára tavaly szeptemberben állt le. A korábban gyártott termékeket elszállíttatta a német tulajdonos. A telefont és a villanyt egy idő után kikapcsolták, a gázvezetéket elzárták. Azután hónapokig nem történt semmi. Hacsak azt nem számítjuk, hogy a télen szétfagytak a fűtéscsövek. Nemrégiben a térség egyik országgyűlési képviselőjének kedvéért kinyitották az üzemet, és az illusztris vendéget az üres termekben körbekalauzolta a nagyobbik, ma is működő hollóházi porcelángyár igazgatója. Tette ezt úgy is mint az egyik tulajdonos képviselője, hiszen a nagyobbik porcelángyár a kisebbik tulajdonosa a bezárt üzemnek.

Bonyolult história a hollóházi porcelángyárak története. Régebben csak egy üzem volt, ez ma Hollóházi Porcelán Rt. néven működik, és gyakorlatilag állami tulajdonú, ami úgy értendő, hogy fő részvényese a Magyar Fejlesztési Bank Rt., de két önkormányzatnak is van benne tulajdonrésze. Három évvel ezelőtt a német Hutschenreuther Ag. egy külföldi megrendelésre bérmunkát végző kisebb porcelánüzemet alapított Hollóházán, közvetlenül a „nagy” gyár szomszédságában, annak energiarendszerére csatlakozva. A kisebbik gyár neve Hutschenreuther Porcelángyár Hungária Kft. lett. A német tulajdonú kisüzemben tízszázalékos tulajdonrésze van a Hollóházi Porcelán Rt.-nek.

Bár az avatatlan szemlélő aligha tudja megállapítani, hogy meddig tart a „nagy” gyár, és hol kezdődik a kisebb üzem, kerítésen belül meglehetősen élesen elhatárolódott egymástól a két cég. A németek ugyanis a csaknem ezer főt foglalkoztató „nagy” gyár munkásai közül vettek át 230 embert. A Hutschenreuther Kft. ugyanazért a munkáért jóval többet fizetett, a két kollektíva közötti szakadék hónapról hónapra mélyült. Mint mondják, volt olyan időszak, amikor a német cégnél 70-80 ezret is megkerestek a teljesítménybérben dolgozók, míg a másik gyárban legfeljebb 40 ezer volt a borítékban.

A konfliktus mélységét jelzi: több mint öt hónappal a kisebbik üzem bezárása után a Hutschenreuther alkalmazottait hiába kértük, hogy egy fénykép erejéig álljanak oda a gyárkapu elé. Egyöntetűen azt mondták: nem teszik ki magukat annak, hogy a másik gyár munkásai röhögjenek rajtuk.

Inkább elkerülik az üzem környékét.

Néhány évvel ezelőtt a nemzetközi porcelánpiacon elhúzódó recesszió kezdődött. A Hutschenreuther Ag. túladott magyarországi leányvállalatán, az üzemet az ugyancsak német Winterling Ag. vette meg. A kereslet visszaesését a másik porcelángyár is megérezte, Mahalek István, a Hollóházi Porcelán Rt. vezérigazgatója korábban azt mondta, hogy évi egymilliárdos forgalmuk ellenére csak 120 fős létszámcsökkentéssel sikerült stabilizálni a céget.

A nemzetközi piacra szállító kisebb üzemnek azonban megpecsételődött a sorsa. Tavaly szeptemberben Németországban csődöt jelentett a Winterling Ag. A társaság vezetése gyakorlatilag sorsára hagyta hollóházi leányvállalatát. Arra még volt gondja, hogy a raktáron lévő, korábban gyártott termékeket elszállíttassa. Később üzent, hogy az egymillió márkát érő kemencéért még jelentkezik majd.
A többi jól érzékelhetően nem volt fontos a német tulajdonosoknak. Nem számított, hogy a munka nélkül maradt kft.-t keresik az üzleti partnerek. Nem volt érdekes, hogy az adóhivatal és a társadalombiztosítás napról napra növekvő tartozást jegyez a cég nevén. Mint ahogyan az sem, hogy mi lesz a kétszázharminc magyarországi alkalmazott sorsa.

A cég leállt, tartozásai napról napra nőttek. Tavaly ősszel még 160 millió körüli adósságról beszéltek a kft. magyar vezetői, ez az összeg időközben majdnem megduplázódott. A Hutschenreuther Kft. ugyanis nem kért csődöt maga ellen, hivatalosan nem szüntette be a tevékenységét, és az alkalmazottaknak sem mondott fel. Az emberek utoljára októberben kaptak fizetést. Azóta eltelt több mint öt hónap.

Kétszázharminc embert egyszerűen ottfelejtettek egy értéktelenné vált cégben.

A kisebbik porcelángyár dolgozói közül nyolcvanan laknak Hollóházán. Helyben elhelyezkedni nem tudnak. Miután papíron még állásban vannak, munkanélküli-segélyre nem jogosultak. Kilépni persze kiléphetnének, akkor azonban elveszítenék a nekik járó végkielégítést. Vörös Ferenctől, a sátoraljaújhelyi munkaügyi kirendeltség vezetőjétől megtudom: a hatályos jogszabályok szerint a felmondással távozó dolgozók három hónapig nem számíthatnak ellátásra. A jogalkotó ezzel szankcionálja az állásukról önként lemondó dolgozókat. A Hutschenreuther Kft. alkalmazottai így kétszeresen csapdahelyzetbe kerültek: ha maradnak, nem kapnak fizetést. Ha kilépnek, nem jogosultak segélyre.

A sátoraljaújhelyi körzetben a múlt hónapban 3731 munkanélkülit tartottak nyilván. Vörös Ferenc azt mondja: a környéken csak szakképzett varrónők iránt van kereslet, a porcelánüzem dolgozóit átképzés után sem tudják majd rövid időn belül elhelyezni. Hivatalosan azonban még nem kerültek kapcsolatba a “gyárban felejtett" dolgozókkal.

A Hutschenreuther Kft. alkalmazottai tavaly október óta időről időre összegyűlnek a volt üzemvezető, Smigelszki József lakásán, esetleg a falu polgármesteri hivatalának tanácstermében. Sok újdonságot nem tudnak mondani egymásnak, de meghallgatják például, mit intézett az azóta is rendszeresen ülésező üzemi tanács.

Az első hetekben megpróbáltak új tulajdonost szerezni a gyárhoz. Tárgyaltak a Hollóházi Porcelán Rt. vezetésével, összeadott pénzen Németországba utaztak, és addig várakoztak a Winterling Ag. titkárságán, amíg az egyik vezető nem volt hajlandó fogadni őket. Az illető türelmet kért tőlük, s azt ígérte, nem feledkeznek meg a hollóháziakról. A türelem tart, azóta semmi érdemleges nem történt. Smigelszki József, aki egyben a hollóházi önkormányzat képviselője, meggyőzte Smuczer Miklós polgármestert, hogy a falu jó gazdája lehetne a gyárnak. Az 1200 lakosú zempléni kistelepülés egymárkás, jelképes vételárat ajánlott a gyárért. A németek hetekig nem válaszoltak. Amikor a cégre terhelt adósságok meghaladták a falu éves költségvetését, a polgármester visszavonta a vételi ajánlatot.

November elején esedékessé vált a következő havi munkabér. Teltek a napok, de egyetlen fillér sem érkezett.

Smigelszki József felhívta a nyugdíjpénztár megyei kirendeltségét. Azt kérte, hogy a dolgozóknak járó családi pótlék számfejtését vegye át az igazgatóság és az aktuális összeget mindjárt adják is postára. A hivatalban közölték, milyen beadványokra és cégiratokra van szükség ahhoz, hogy a pótlék folyósítását átvegyék.
– Nézze, nem vagyok már ügyvezető, nincs irodám, se pecsétem, se számítógépem – érvelt az ügyintézőnek Smigelszki József. – Magánemberként telefonálok és csak kérni tudok. Ha önök nem küldik ki a családi pótlékot, a dolgozók nagy része egyetlen fillért sem fog kapni ebben a hónapban.

Az igazgatóságon megértették a problémát. Tavaly év végén a hollóházi postás kézbesítette a családi pótlékokat. Ennek összege két gyerek után 9400 forint.

Kovács András volt előmunkás – ez a poszt a művezetői beosztás megfelelőjének számított – számolgatni kezdte, mire elég a két gyermekre járó családi pótlék. Az önkormányzat 6400 forint gyermeknevelési támogatást adott. Miután Kovács Andrásnak a felesége is gyárban dolgozott – matricázó volt –, ennyiből állt a teljes jövedelmük. Novemberben első alkalommal kellett elgondolkodniuk azon, melyik számlát fizessék ki. A vízdíjat és a villanyszámlát előre vették, a telefont és a kábeltévét – ahogy Kovács András állította – luxuskategóriába sorolták.

Decemberben ugyanúgy 9400 és 6400 forintot hozott a postás, mint előzőleg. Kovács András egy este azt mondta a gyerekeinek, ne kérjenek semmit, mert nem lesz semmilyen ajándék a karácsonyfa alatt. Ünnepi vacsora azért lesz, mert este átmennek a nagyszülőkhöz.

Szűcs János dekoratőr a feleségével albérletben lakik Hollóházán. A felesége titkárnő és vámügyintéző volt egy személyben a Hutschenreuther Kft.-nél. Október végén volt némi megtakarított pénzük az OTP-számlájukon, melyhez kettőjük jövedelme alapján 100 ezer forintos hitelkeretet állapított meg a pénzintézet. A hitelkeret a következő hetekben gyorsan fogyni kezdett. Szűcs János korábban havi 2900, felesége 3100 forint havi díjat fizetett életbiztosítása után. Amikor a befizetésekkel elmaradtak, a biztosító felmondta szerződésüket. Hasonlóképpen jártak a lakás-előtakarékossági szerződésükkel, amikor a 3700 forintos befizetéssel hátralékba kerültek.

Szűcsék folyószámlájának egyenlege március elején százezer forint mínuszt mutatott. Az OTP felszólította őket a tartozás rendezésére.
– Amíg bab és krumpli van a pincében, éhezni nem fogunk – mondja Veréb Lászlóné, volt csomagolómunkás. – A lányomnak egy éve van hátra, hogy lejárjon a lakástakarékossági szerződése, egyszerűen nem engedhetjük, hogy most szűnjön meg a szerződése. Az havi tízezer forint. Amikor belevágott, biztattuk, hogy majd segítünk, kipótoljuk, ha nem lesz elég a pénze. Hát most fordult a kocka, ő támogat minket. Szerencsére ő nem a gyárban dolgozott, hanem az élelmiszerboltban, neki még van állása.

Szilágyi Erzsébet matricázó a gyár bezárása után nyugdíjas édesanyjához költözött. Hárman élnek édesanyja 31 ezer forintos nyugdíjából. Az idős asszony azt vallja, annyi pénzt kell beosztani, amennyi van. A számlák kiegyenlítése után hétezer forint marad a nyugdíjából.

A hollóházi általános iskola nemrégiben 300 ezer forintot nyert egy pályázaton. Az összeget a rászorulók gyermekeinek étkezési támogatására költik. Azok a családok, amelyeknél a szülők a Hutschenreuther Kft. alkalmazottai, rászorulónak minősülnek. A cég dolgozói között akad olyan szülő, aki eddig nem járatta az iskolai menzára rossz étvágyú gyermekét, mondván, úgy sem eszi meg azt a 2300 forintot. Most, hogy térítés nélkül ehet az iskolai konyhán, mégis beíratja a menzára.

Az év elején Smigelszki József végigjárta a kft. alkalmazottait és mindenkinek azt tanácsolta, hogy legyen önadózó, életében először saját maga töltse ki bevallását. Aki nem értette, hogy miért jó ez neki, annak részletesen elmagyarázta, hogy a fizetésből az egész évi becsült kereset alapján vonták le az adóelőleget. Miután azonban az utolsó hónapokban nem kaptak bért, a korábbi levonások után visszajár néhány ezer forint. Nem sok, de mégis valami.

Így az történt, hogy Hollóházán többen már januárban postára adták az adóbevallásukat.
– Fiam, ha Sátoraljaújhelyre mész, hozz egy hirdetési újságot – szokta mondogatni vejének Koleszár Józsefné, aki szorgalmasan böngészi az álláshirdetéseket. A vő, Szemán Nándor ugyanúgy a korongos műhelyben dogozott, mint anyósa és apósa. A fiatalember ritkán megy be Sátoraljaújhelyre, hiszen a buszjegy háromszáz forintba kerül, az a visszaúttal együtt már hatszáz. A hirdetési újság további 68 forint kiadást jelent, ami kidobott pénz, hiszen Koleszárné, aki 32 éven át korongozott a porcelánüzemben, de még tíz éve lenne a nyugdíjig, egyetlen olyan hirdetést sem talált benne, amely magafajta munkaerőt keresne. Koleszárék háza OTP-kölcsönből épült, a tízezer forintos törlesztő részletekből már többel elmaradtak. Összegyűlt néhány az áramszolgáltató havi hétezres csekkjeiből is.

Koleszárék most azt fontolgatják, hogy kiveszik a középiskolából kisebbik lányukat. A gyerek kollégiumban lakik, buszjegyet, vacsorát, mindent kiszámítva heti ezerötszáz forinttal bocsátják útra. Utána – mint a család egyetlen tizennyolc év alatti tagja után – havi 3800 forint családi pótlékot kapnak. Ez az összeg a gyerek kétheti taníttatására elég.

Haluska Istvánné minőségellenőr 38 évet húzott le a porcelánüzemben. A gyár bezárása óta kétszer volt kórházban idegi problémákkal. A családban a férje nyugdíja az egyetlen jövedelemforrás. Ha Sátoraljaújhelyre kell utazni, a szemüveges asszony mindig bemegy a szemészetre, hogy megvizsgáltassa magát, vagy felírasson valamit. A rendelőben kapott igazolásra megtérítik neki a buszjegy háromszáz forintos árát.

Miután a gyár bezárásának híre ment, a faluban megjelent egy német cég képviselője és a munka nélkül maradt porcelánfestők után érdeklődött. Csokoládéba rakható kis figurákat hozott, melyek kifestéséért hét forintot ajánlott, ami körülbelül ötvenforintos órabért jelent. Az asszonyok közül azonban az arcpirító ajánlat ellenére többen vállalták a munkát. Mások terítőt hímeznek feketén. Van úgy, hogy egy nap ötszáz forintot is meg lehet keresni a varrással. Egy, a harmincas éveit kezdő porcelánüzemi munkás azt mondja: jobb híján visszament focizni korábbi egyesületébe. A területi bajnokságban játszó csapat minden hétvégén mérkőzést játszik, a meccs után ebédet adnak és átalányban kifizetik az útiköltséget. A buszjegy és a benzinköltség közötti, százforintosokban mérhető különbözet kereset-kiegészítésnek számít a családban.

Mások téglánként árusítják a tavalyi földcsuszamlás után lebontott, lakatlan házakat. Egy férfi arról beszél, hogy gerincbetegsége okán 67 százalékos rokkantsági ellátásra lenne jogosult. Amíg a gyárban volt munkája, eszébe sem jutott “rokkanttá nyilváníttatni" magát. Most ezt intézi.

Smigelszki Józseftól azt kérdezem: miből húzta ki a telet.
– Az én ügyem az utolsó, amit intézek – mondja. – Nekem az a tisztem, mint a kapitánynak a süllyedő hajón. Sok embert személyesen hívtam át a másik gyárból, felelős vagyok a sorsukért. Ami engem illet, nekem még lakásom sincs, a cég szolgálati lakásában húzom meg magam, lehet, a felszámolás során eladják a fejem fölül a házat. Van egy kétmilliót érő autóm, azt eladom. Télen alacsonyak az árak, meg kell várnom a tavaszt. Kölcsönkértem kétszázezer forintot azzal, hogy majd megadom a kocsi árából.

A hollóházi önkormányzat kezdeményezésére felszámolási eljárás indult a Hutschenreuther Kft. ellen. Az önkormányzat az elmaradt négymilliós iparűzési adó okán volt jogosult a felszámolást kezdeményezni a megyei cégbíróságon. Az eljárás lassan halad, A felszámolóbiztost nemrégiben nevezték ki. Ő várhatóan felmond majd az embereknek vagy megállapodik velük a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről. Megállapítja a nekik járó bér és végkielégítés összegét, ennek kifizetése a csődtörvény alapján elsőbbséget élvez a többi adóssággal szemben.

Még néhány hét, és a hollóházi Hutschenreuther Kft. alkalmazottai végre hivatalosan is munkanélküliek lehetnek.

A történet végén ez a happy end.