Pokoli történetek 47

"Ha megmondod, mit keresel, talán tudok segíteni, de többen átnéztük, és az égvilágon semmi érdekes nincs ezekben a szerződésekben" - nyújtotta át a Kincstári Vagyonigazgatóság fiatal főosztályvezetője a szobájában a lakásszerződések összefűzött iratcsomóját. "Még nem tudom pontosan" - tettem béna, egyben kétségbeesett kísérletet a pókerarc megőrzésére, mert egyrészt nem szerettem volna, ha a hónapok óta tartó bújócska után valamilyen mondvacsinált ok miatt az utolsó pillanatban elhajt, és a védettséget kérő forrás kilétét sem akartam egy óvatlan megjegyzéssel felfedni.

Pedig kezdhettem volna például onnan, amikor májusban, jóval éjfél után egy lakásavató bulin az egyik barátom egy ismerőséhez terelt, hogy szerinte az illetőnek van egy érdekes története a legális, állami lakáspanamáról. Létezik a módosult tudatállapotnak egy olyan válfaja, amelyikben mindegyik történet roppant szórakoztató és egyben óriási hírértékű, de az, hogy a KVI dolgozói a piaci ár feléért, vagy inkább annál is kevesebbért vehetik meg a hivatal kezelésébe kerülő állami tulajdonú lakásokat, még a délutáni ébredéskor is izgalmasnak tűnt. Akkor a Narancs mellett a Manager Magazinnál is dolgoztam, és mivel utóbbiba korábban alig vittem saját cikkötletet, gondoltam, ezúttal őket fogom boldogítani.

Nem sokkal később az események szomorú fordulatot vettek: a Manager Magazin kiadását pár hónappal korábban átvevő Axel Springer hirtelen olyan feltételekhez szabta a lap további működését, hogy a teljes szerkesztőség jobbnak látta távozni. A sokk kiheverése beletelt pár hétbe, de a Narancsnál júniusban is örültek az érdekesnek ígérkező KVI-s anyag ötletének. A dokumentumok megszerzése a vagyonigazgatóság passzív rezisztenciának is beillő lassúsága miatt aztán hónapokig csúszott, ám októberre végre sikerült időpontot kapni.

"Az ilyenek miatt vagyok itt"- mutattam rá kicsit később, némileg felbátorodva az egyik szerződésre, mely szerint a korábbi jogi igazgató 2006 nyarán ötmillió forintért vehetett a KVI-től egy harmadik emeleti, 42 nm-es lakást a Szent István körúton. "Hmmm, ez tényleg elég érdekes", csodálkozott rá az iratra a vállam felett belepillantó főosztályvezető, majd visszaült az asztal mögé. "Meg itt vannak ezek is" - nyújtottam át további, hasonló tartalmú szerződéseket. "Nahát, valóban" - nézegette érdeklődve a papírokat. Kicsit meglepett, hogy számára mindez új, de mielőtt ezen eltűnődhettem volna, a következő, szintén elég jutányos adásvételről szóló iratról épp az ő neve köszönt vissza...

Az instant röhögőrohammal küzdve igyekeztem blazírt arccal jegyzetelést mímelni, hogy időt nyerjek, és felmérjem a lehetőségeket. Háborodjak fel, amiért hülyének nézett? Próbáljak tárgyilagos maradni? Vagy nevessek hangosan, ahogy szeretnék, hogy oké, jó volt, de be lehet fejezni a színjátékot? És egyáltalán, mire számított? Hogy nem veszem észre? Szerencsére ekkor mintegy mellékesen, a munkájából fel se nézve odaszólt: "egyébként én is vettem így lakást". "Tényleg? - volt rajtam a csodálkozás sora - még nem tartok annál a papírnál."

"Aha, itt van" - konstatáltam pár perccel később, amikorra sikerült az önuralmamat visszanyerni. Ekkor azonban megkönnyebbült, sőt, szinte csintalan mosollyal mellém ült, elmesélte, hogyan tett szert a lakásra, és biztosított róla, hogy a dolog teljesen törvényes, én pedig udvarias voltam és megértő, amiért csak egy kisebb garzon jutott neki. Távozáskor csintalanul visszamosolyogva még megkértem, hogy értesítsen, ha úgy alakul, hogy kívülállók is vásárolhatnak ezt-azt kedvezményesen a KVI-től (nem alakult úgy).

(Készült, 2003. január)