1975-ben születtem Budapesten, de meglehetősen sokáig ki sem tettem a lábam Budáról. A Városmajori Gimnáziumba jártam, amikor rájöttem, hogy a Moszkva téren túl is érdekes a város. Ez a felfedezés azért is későn ért – kb. a rendszerváltáskor –, mert hamarosan Ausztriába költöztünk. Egy Bécs melletti kisvárosban ért az érettségi, majd Bécsben – kissé tanácstalanul – angol-finnugor szakra jelentkeztem, egy évvel később pedig Pécsre. Utólag szerencsés véletlennek gondolom, hogy az ELTE-n nem kértek az osztrák érettségimből. Pécsett az angol után hirtelen ötlettől hajtva kommunikáció szakra is jelentkeztem, aminek nem az újságíró szakma kitanulását köszönhetem, mert arról ma is, amikor már újságírónak mondom magam, csak halvány fogalmaim vannak. Nevezzük inkább egy aprólékos, elemző, kulturális antropológiai szemléletnek, aminek ott a tudományos nyelven való megtapasztásával próbálkoztam, többek között egy magányos, ám nem kevésbé meghatározó berlini szemeszter során is. Kisebb kerülők után – a Millenáris Parkban voltam kiállítás-szervező, próbálkoztam a fotográfiával, a CEU-ra jártam történelemre, könyveket szerkesztettem – két évig az epiteszforum.hu szerkesztője voltam, ahol először találkozott össze ’a város’ (bármelyik, de leginkább ez) iránti, sokszor romantikus kíváncsiságom és felfedezővágyam. Az az igényem, hogy egy-egy tereppel bensőséges kapcsolatba kerüljek, és az a civil felháborodás, amit némely, városfejlesztésként kommunikált üzlet kiváltott belőlem. (Meghatározó élményt jelentett Demszky Gábor, Hunvald György és Ehud Amit kézfogása a Gozsdu udvar alapkőletételénél.) Ennek a késztetésnek a Magyar Narancs ideális befogadó közege és szabad gyakorlópályája lett, ahol méltánylandó módon támogatják a barátkozásomat az időnként ellenséges betűkkel, a piszmogásomat témákkal, és együttműködésemet Zsével, a díjazott szerzőtárssal.