Szülőhelyem Szalonta, de ez a tény lassan egyetlen sorrá zsugorodik az életrajzomban, ahogy az idő–távolság koordinátarendszer mind több tökéletlenségével szembesülök. A dátumok után, szégyenszemre, lassacskán kifakulnak a helyszínek is.
Tanár szüleim – talán még időben – az eszembe vésték, hogy az írás ugyanazt az akadályt tolja utunkba, mint a beszéd: a pontos (ön)kifejezés nehézkességét. Az odafigyelés nyűgeit, hogy alaposan meggyúrva és kellően átsütve adjuk át fogyasztásra mondanivalónkat. Egy-egy elfuserált mondatért, cikkért ma is megkapom a magamét, néhány hónapja már csak apátlan árvaként.
Próbálkozásaim során többnyire azt tapasztaltam, hogy az újságíró leghívebb társa az érdektelenség, legalábbis addig, amíg szert nem tesz egy kutyára. Ez néha elkedvetlenít, bár a némasági fogadalomig még nem jutottam el. Nehéz megtanulni a másik fő szabályt, nevezetesen azt, hogy mikor ér a hallgatás aranyat, és mikor csak kevesebbet. Néha félelem fog el annak az irgalmatlan erőnek a láttán, ami a sajtóban összpontosul. Olyankor az a benyomásom, nem vagyunk teljes mértékben tisztában a média vonz- és tűzerejével. Amikor pedig hatalmasságáról beszélünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni kicsinyességéről, jóllehet az utóbbi vonás sokunkat állít az ellenkező oldalra.
(Készült, 2003. január)